Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Horthy-mítoszt leleplező írásomra számos reflexió érkezett, rengeteg gyalázkodó komment, kevés ellenérv. Ez utóbbiak leginkább azt hangsúlyozták, hogy ő volt az, aki leállította a deportálásokat, illetve megmentette a budapesti zsidóságot. Ezekkel az állításokkal illenék óvatosabban bánni, mert ezek is részei a Horthy-mítosznak.
Horthy az 1944 március 15-18 között folytatott klessheimi tárgyalások után két és fél hónapig vakon megbízott Hitler ígéretében, s igyekezett eleget tenni a vállalásainak, arra gondolva, hogy a magyarországi helyzet konszolidálódása után Hitler is betartja ígéretét, és sor kerül a német csapatok kivonására. Június elejéig azonban a buzgó magyar „teljesítések” – köztük a példátlan rohamtempóban végrehajtott deportálás ellenére – nem történt érdemleges változás a március 19-i állapotokhoz képest.
Az európai frontokon június 6-át, a normandiai partraszállást követően, alapvetően megváltozott a katonai helyzet, ami Horthyt és a magyar vezetést is nyugtalansággal töltötte el. A kormányzó már június 6-án levelet írt Hitlernek, amelynek tartalmáról Sztójay referált a Führernek, aki válaszképpen közölte: abban az esetben szünteti meg az ország megszállását, ha majd teljesülnek a német követelések. Ahogy Horthy is írja az emlékirataiban: „Hitler…miután néhány elismerő szót ejtett a zsidókérdésben addig történtekre, hangsúlyozta, hogy még többet kíván, és hogy e végből a Gestapo mindaddig Magyarországon marad, amíg csak a zsidókérdés tökéletes megoldása be nem következik.”
Változó hadihelyzet
Hitler elutasító válaszának ismeretében Horthy sem áltathatta tovább magát. Tudomásul kellett vennie, hogy a németek nemcsak hogy továbbra is megszállva tartják az országot, hanem a szuverenitás visszaállításának feltételéül a zsidóság teljeskörű deportálását szabták feltételül. Ez azt jelentette, hogy Horthynak a vidéki „kis zsidók” után be kell áldoznia a haza oltárán a budapesti zsidóságot is. Csakhogy a hadihelyzet kedvezőtlen fordulatának ismeretében ez a döntés már azzal a következménnyel járhatott, hogy Horthy önként akasztja a nyakába a kötelet, hiszen sem a magyar határokhoz közeledő szovjet csapatoktól, sem a deportálások ellen egyre határozottabban tiltakozó angolszász szövetségesektől sem remélhetett megértést és kegyelmet a háború befejezése után.
Horthynak nem lehettek kétségei afelől sem, hogy ha nem tesz sürgősen lépéseket az új, megváltozott helyzetnek megfelelően, akkor a németek vele fogják kifizettetni a történelmi számlát. A Hitlerrel kötött „megegyezése”, a helyén maradása, közömbös hallgatása, részvétlensége és cselekvőképtelensége ellentételezéseként személy szerint is felelnie kell – többek között – több százezer zsidó elhurcolásáért, megsemmisítéséért, az ország idegen érdekek szolgálatába állításáért, hadszíntérré változtatásáért, s az ezzel járó pusztításért, pusztulásért. Neki kell vesztesként elszámolnia a győztesek előtt, ami – feltételezhetően – nemcsak hatalmának, kormányzói tisztségének, dinasztikus terveinek elvesztését jelenti, de a felelősségre vonástól függően még az élete is veszélybe kerül, családjának sorsa pedig kiszámíthatatlanul alakul.
Cselekednie kellett, s mintegy végszóra kapott is a vidéken rejtőzködő Bethlen Istvántól egy olyan memorandumot, amely nemcsak részletesen elemezte a kialakult helyzetet, de javaslatokkal is próbálta segíteni a meghozandó fontos döntéseket. Bethlen megfogalmazta a kinevezendő új kormány zsidókérdéssel kapcsolatos teendőit is: „feladata az lenne, hogy véget vessen annak az embertelen, ostoba és magyar jellemhez nem illő kegyetlen zsidóüldözésnek, amellyel a jelenlegi kormány a magyar nevet bemocskolta a világ szemében, és amely a legfertelmesebb korrupció, rablás és tolvajlásnak vált a kútforrásává(…). Ezt a szégyenfoltot jó hírnevünkről letörölni, sajnos, már alig lesz lehetséges, de véget kell vetni ezeknek a barbárságoknak…
Bethlen javasolta, hogy a kormány „szüntesse be a zsidók sanyargatását, és hozza a zsidókérdést legalább átmeneti időre nyugvópontra, úgy, hogy a zsidóknak legalább megfelelő lakás és élelem álljon rendelkezésére, a szakemberek közülük a köz javára felhasználtassanak, minden embertelenség megszűnjön, a zsidó vagyonok elpusztításának és elkótyavetyélésének pedig vége szakadjon”.
Összeül a koronatanács
A kormányzó június végi intézkedéseinek és az ezekkel összekapcsolódó szóhasználatának ismerete alapján egyértelműen feltételezhető, hogy Bethlen röpirata nagy hatással volt rá. Nemcsak megfontolta, hanem meg is fogadta a benne foglalt tanácsokat, s azok egy részét a későbbiekben, a gyakorlatban is megpróbálta megvalósítani. Erre azonban csak június 26-án, a koronatanácson került sor, mert addigra annyira felerősödött a külpolitikai nyomás, a nemzetközi tiltakozás, hogy Horthynak lépnie kellett. A magyar kormánynak címezve a szövetségesek és a semleges országok részéről is számos figyelmeztetés, konkrét vád és fenyegetés érkezett, és ezek a vélemények már nemcsak az országot illették kritikával, de a kormányzó úri becsületét, lovagiasságát támadták, jó hírnevét is kétségbe vonták, és felvetették felelősségét a szörnyűségekkel kapcsolatban. Az utolsó csepp XII. Pius pápa személyes üzenete volt a pohárban, aki egyenesen a kormányzóhoz fordult az üldözések megszüntetése érdekében.
Több mint egy hónappal a vidéki zsidóság deportálásának megkezdése után Horthy határozott lépésre szánta el magát. Június 26-ra összehívatta a koronatanácsot, hogy személyes jelenlétével adjon nyomatékot a követeléseinek. Felolvasta azt a nyilatkozattervezetet, amelyet kabinetfőnöke, Ambrózy Gyula írt számára. A zsidókérdéssel a tervezet II. és III. pontja foglalkozott, s többek között ez áll benne a deportálásokról: ”Legjobban szeretném azt a kegyetlen és nem a magyar természethez illő megoldást, hogy innen zsidók deportáltatnak, egyáltalán leállítani. Ha azonban a kormány szerint ezt a németek követelik, ebből nem engednek, vagyis ezen a vonalon kényszer áll fenn, akkor sem engedhetem, hogy ebben a magyar csendőrség működjön közre. Akkor csinálja azt, amit a németek akarnak, az ittlévő német karhatalom.”
A bejelentést követően parttalan és meddő vita alakult ki, amit Horthy egyre ingerültebben hallgatott, majd közölte a jelenlévőkkel: „Én ezt tovább nem tűröm! Nem engedem, hogy a deportálás továbbra is szégyent hozzon a magyarságra! Intézkedjen a kormány Bakynak és Endrének helyükről való eltételéről! A budapesti zsidók deportálását pedig szüntessék be! A kormány tegye meg a szükséges lépéseket.”
Horthy álláspontját aznap a minisztertanácson is megtárgyalták, ahol tudomásul vették a deportálással kapcsolatos álláspontot, de konkrét intézkedésekre nem került sor. Az elkövetkező napokban a kabinet is igyekezett szabotálni a kormányzó követeléseit, így Horthy bejelentésének kevés gyakorlati eredménye lett, sőt a vidéki deportálások maradéktalan végrehajtása érdekében a kormányzó hamarosan meghátrált. A fejleményekről Veesenmayer június 30-án jelentett Berlinbe: „A kormányzó…tiltakozását csak akkor vonta vissza, mikor Jaross belügyminiszter ez ellen nagyon erélyesen fellépett. Valamennyi Budapesten lakó zsidóvallású kivételével a kormányzó végül is hozzájárulását adta az akció keresztülviteléhez azzal, hogy arra nem azonnal, hanem valamivel később, az utolsó vidéki zóna lezárása után kerüljön sor.”
A „zsidótlanítás” folytatódik
Miközben tehát a Várban politikai játszmák zajlottak, a „zsidóakció” folyt tovább. A IV. és V. csendőrkerületben június 26. után is zavartalanul folyt tovább a „zsidótlanítás”. A magyar kormány és a kormányzó – bár minden hatalma meg volt rá – 10 napon át gyakorlatilag nem tett semmit, s ez további 100 ezer magyar zsidó életébe került. Június 28-ig Szegedről és Debrecenből 40 505, július 4-től 6-ig Pécsről és Szombathelyről 29 556 személyt deportáltak. A főváros környéki zsidók összpontosítása június 30-án a budakalászi és más téglagyárakban kezdődött meg, majd július 6. és 8. között lebonyolították az ő elszállításukat is, amelynek során 24 128-an indultak a halálba.
Minderről a világ közvéleménye is tudomást szerzett. Június utolsó napjaiban megérkezett Budapestre Roosevelt tiltakozó jegyzéke, ismertté vált Cordell Hull amerikai külügyminiszter fenyegető beszéde, majd Eden brit külügyminiszter éles hangú figyelmeztetése: a bűnösöknek a történelem ítélőszéke előtt kell felelnie. Két magyar diplomatának, Krausz Miklósnak és George M. Mantellónak (Mandel György) köszönhetően ekkor már világszerte széles körben ismertté vált az Auschwitzi jegyzőkönyv, illetve a haláltáborba hurcolt magyar zsidók tragédiája. Ennek nyomán táviratok, felszólítások és fenyegetések özöne zúdult Horthyra és környezetére, Magyarországgal szemben példátlan sajtóhadjárat kezdődött a nyugati országokban, ami a lovagias nemzetre és kormányzójára is sötét árnyékot vetett, s a nácikkal kezdtek bennünket egy lapon emlegetni.
Egyúttal a szövetséges katonai vezetés is konkrét lépésekre határozta el magát. A magyar titkosszolgálat július elején elfogta és megfejtette a berni angol és amerikai követek (Clifford John Norton és Leland Harrison) kormányaikhoz intézett titkos táviratait, amelyek részletesen leírják – a Krausz-jelentés alapján – a Magyarországról deportált zsidóság tragikus történetét. A diplomaták azt javasolták kormányaiknak, hogy a továbbiakban bombázzák és semmisítsék meg a zsidó szállítmányok rendeltetési helyét, rombolják szét a vasútvonalakat, és „minden magyar és német hatósági szervet, mely ebben az ügyben közreműködött (itt pontosan közlik a budapesti utcákat és házszámokat) célbombázással kell sújtani. A táviratban meg is nevezik azokat, mintegy 70 magyar és német személyiséget, akik felelősek a zsidókkal történtekért. Ez nem volt üres fenyegetés, hiszen július 2-án a délelőtti órákban minden korábbinál nagyobb bombazápor zúdult a magyar fővárosra. Horthy joggal tarthatott attól, hogy a zsidók további elszállítása utána bombák lakónegyedekre, kormányzati negyedre, közhivatalokra is hullani fognak.
Július elejére tehát a nemzetközi felháborodás és tiltakozás példátlan méreteket öltött, ugyanakkor az egyre fenyegetőbb hadihelyzet, mindenekelőtt a keleti front közeledése láttán, a németek egyre keményebben követelték a zsidókérdés maradéktalan végrehajtását, azaz a budapesti zsidóság transzportját is. Budapesten ekkor közel 300 ezer – 170 ezer bejelentett és kb. 130 ezer befogadott, menekült, bejelentetlenül, hamis papírokkal bujkáló – zsidó tartózkodott. A budapesti zsidóság koncentrálása az eredeti terveknek megfelelően már június közepén megkezdődött. Doroghi Farkas Ákos, az újonnan kinevezett polgármester június 16-án adta ki a zsidóság koncentrálására vonatkozó rendeletet, amely előírta, hogy a város különböző pontjain, ún. csillagos házakba (ezek száma kb. 2600 volt) június 24-ig kell összeköltöztetni a budapesti zsidókat. Ennek a tömegnek a deportálását – a német követség fennmaradt iratai szerint – rohamtempóban, július 10-ig akarták lebonyolítani. Több okból is: a németek emlékeztek a varsói gettófelkelésre, ugyanakkor tudták, hogy Budapesten és környékén csupán töredéke áll rendelkezésükre annak a csapatlétszámnak, amivel annak idején a felkelést leverték és megtorolták.
A csendőrség puccsra készül
A példátlanul készséges magyar csendőrség azonban nagy erőkkel a rendelkezésükre állt, s ezért azt tervezték, hogy miután befejeződött a vidéki zsidóság deportálása, Baky és Endre július elején több ezer „munka nélkül” maradt csendőrt a fővárosba vezényel, hogy akár a kormányzó akarata ellenére is deportálják a budapesti zsidóságot. A pesti vármegyeházán megtartott, szokásos, deportálás előtti értekezleten úgy döntöttek, hogy 6-tól indultak volna az első vonatok Auschwitz felé (kinevezett parancsnok Paksy-Kiss László), s az akciót a csendőrség teljes állományának támogatásával fogják végrehajtani, aminek érdekében a karhatalmi és tanzászlóaljakat is felrendelik Budapestre egy zászlószentelés ürügyén.
Július elején a nagylétszámú csendőri erők feltűnése érthetően komoly pánikot okozott a zsidóság körében, de nemcsak a Zsidó Tanács, hanem a Magyar Függetlenségi Mozgalom is (amellyel Horthy fia és a „kiskormányzóné” is kapcsolatban állt), azonnali lépéseket tett a veszély elhárítására, és cselekvésre késztette az amúgy igen határozatlan Horthyt. A kormányzó a VKF-2 hírszerző ezredese, Vasváry József jóvoltából (aki szintén tagja volt a Magyar Függetlenségi Mozgalomnak) arról is értesült, hogy a félreállított Baky és Endre puccsot kísérel meg ellene. (Az információkat erősítette, hogy korábban a szélsőjobb három embere merényletet kísérelt meg Szentendrén bárczyházi Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár ellen, s az elkövetők azt vallották, hogy a Horthy-rezidenciára vezető titkos alagút kulcsait akarták megszerezni, mert túszul akarták ejteni a kormányzót és családját!)
Horthynak azonban igen korlátozott fegyveres erők álltak Budapesten a rendelkezésére. Aggteleky Béla altábornagy, az I. hadtest parancsnoka mindössze egy gyenge őrzászlóaljat tudott volna mozgósítani.
Horthy cselekszik
Horthynak mégis sikerült lépéselőnyre szert tennie, mert tanácsadóira hallgatva július 2-án, légi veszélyre hivatkozva, lefújta a zászlószentelési ünnepséget, s így maradt idő a hozzá hű és rendelkezésre álló katonai erők mozgósítására. Ebben a helyzetben lépett színre Koszorús Ferenc vezérkari ezredes (aki szintén tagja volt a függetlenségi mozgalomnak), miután a puccsveszély elhárítását a parancsnoksága alá tartozó esztergomi páncélos hadtest bevetése szolgálhatta a legjobban. Ez azonban komoly kockázattal is járt. Soós Géza, a MFM egyik vezetője írta emlékezésében: „A Magyar Közösség két fiatal tisztje bírta rá Koszorúst, hogy páncélos egységeit mozgósítsa az üldözöttek védelmére. Rá kell mutatnom, hogy ez a lépés annak tudatában történt, hogy az esztergomi hadosztály – felvonultatásával – veszélyeztette fő célját, a külön fegyverszünet megkötését. E hadosztályt ugyanis „elrejtették” a német hadvezetőség elől. Az volt a szerepe, hogy a kormányzó cselekvési szabadságát a döntő pillanatban biztosítsa. Azáltal, hogy az esztergomi hadosztály a budapesti zsidóság megmentése érdekében mozgósították, kiderült létezése, és a németek azonnal bevetették az arcvonalba. (Egységei nagyrészt megsemmisültek – a szerk.) Így október 15. sorsdöntő óráiban nem állt többé a kormányzó rendelkezésére.”
A fentiekkel összecseng Koszorús visszaemlékezése is: „…a budapesti Duna-parton találkoztam július 2-án este Lázár altábornaggyal… Én akkor az I. Páncélos Hadtest vezérkari főnöke voltam, és helyettesítettem a harctéren szemléző parancsnokot… Lázár elmondta, hogy Baky László…meg akarja dönteni az államrendszert, nyilas kormányzatot akar alakítani… terve annál is inkább veszélyes, mivel nincs erő a kormányzó úr kezében. Bakyék a deportálásokat is végre akarják hajtani, de fő céljuk az erőszakos hatalomátvétel…Arra kértem Lázár altábornagyot, hogy sürgősen jelentse meg a kormányzó úrnak, miszerint én erőszakkal is kikényszerítem a csendőrzászlóaljak eltávolítását, ha erre parancsot kapok.”
Horthy július 4-én – Vörös Jánoson keresztül – megpróbálta a honvédség más egységeit is bevonni az előkészületekbe, de a vezérkari főnök nem mutatott készséget az együttműködésre. Így maradtak az esztergomi páncélosok, s Horthy ennek tudatában rendelte magához július 5-én a csendőrség parancsnokait. Beszédet intézett hozzájuk, s parancsba adta, hogy hagyják el a fővárost, s azonnal vonuljanak el állomáshelyükre. Túlságosan azonban nem bízhatott a csendőrei hűségében, mert este magához rendelte Koszorúst, aki így emlékezett a találkozóra: ”Közölte velem, hogy a beérkezett jelentések szerint a puccsot Bakyék 6-ra tervezik. Szóbelileg azt a parancsot adta nekem, hogy a páncéloshadosztály általam készenlétbe helyezett részeivel akadályozzam meg a puccsot, Baky zászlóaljait, ha kell, akár erőszak árán is távolítsam el Budapestről.”
Koszorús a csapatait 6-án reggel állította fel a kijelölt pontokon (Óbuda, Rózsadomb stb.). Reggel 7-kor tiszti járőrt küldött Bakyhoz, s ultimátumot intézett hozzá, hogy 24 órán belül távolítsa el a zászlóaljait Budapestről, mert különben erőszakkal lép fel velük szemben. A páncélos csapatok felvonulásával egy időben a testőrség is akcióba lépett, s Paksy-Kiss ezredest, valamint más csendőr parancsnokokat Lázár vezérőrnagyhoz kísértek, ahol őrizetbe vették őket. Ezt hallva Baky reggel 9 órakor közölte Koszorús járőrparancsnokával, hogy csendőrei 24 órán belül elhagyják a fővárost.
A kakastollasok 7-én meg is kezdték a kivonulást, s 8-án délig elhagyták Budapestet.
A deportálások leállítása
Horthy az ellene tervezett puccs meghiúsítása után, 6-án közölte Sztójayval, hogy „a zsidók további deportálását meg kell szüntetni!” Döntését az előző napi kormányülés után hozta meg, amelyen Arnóthy-Jungerth külügyminiszter-helyettes ismét felsorolta a deportálásokkal kapcsolatos külföldi visszhangokat, amelyek amiatt értetlenkedtek, hogy a kormányzó korábbi kijelentése ellenére még mindig folyik a zsidók elszállítása. Sztójay még aznap jelentette Veesenmayernek, hogy Horthy elrendelte a deportálások leállítását, aki kiismerve Horthy személyiségét és állandó hezitálását, nem nyugtalankodott, s berlini főnökeit is igyekezett megnyugtatni, mondván továbbra is kézben tartja a politikai szálakat, de Horthy döntésére már nem volt hathatós válasza, hiszen Budapesten nem volt, aki a szerelvényeket összeállítsa, s az előző hónapok csendőrvirtusával az áldozatokat bevagonírozza és útnak indítsa. (Eközben a pest környéki zsidóság deportálása az ütemtervnek megfelelően zavartalanul folyt tovább!) Az is kevéssé hangsúlyozott tény, hogy nemcsak Koszorús sikeres akciója akadályozta meg a fővárosi zsidóság július 10-re tervezett deportálását, de az is, hogy nem elsősorban Horthy kinyilatkoztatásai miatt álltak le a deportáló vonatok, hanem mert nem volt, aki utasításait elszabotálja, s végrehajtsa a feladatot.
„A deportálás elmaradására egyenesen senki sem kapott parancsot, s az tényleg annak következtében maradt el, mert nem volt csendőrség, amely azt végrehajtotta volna. – vallotta a népbíróság előtt Ferenczi László, a deportálásokat irányító alezredes. S ezen a németek sem tudtak már változtatni. Eichmann 8-án értesült a kormányzói utasításról, s természetesen semmiképpen nem akart belenyugodni ebbe a helyzetbe. A németek az elkövetkező napokban diplomáciai, illetve katonai eszközökkel egyaránt nyomást gyakoroltak Horthyra, nem is eredménytelenül, hogy engedélyezze a deportálás folytatását. Eichmann azonban a 150-200 emberével nem tehetett semmit. Bár hangoztatta, hogy Budaörsön egy SS-hadosztály áll bevetésre készen, és ha a csendőrök nem segítenek, akkor a budapesti zsidókat ezekkel vagoníroztatja be, de valójában Eichmannak ekkor – a saját kommandójának emberein kívül – már semmilyen erők nem álltak a rendelkezésére. Még az sem segített, hogy a német katonai erők demonstratív felvonulást tartottak Budapest főútvonalain.
A budapesti zsidóság sorsa azonban Horthy kijelentései ellenére még ekkor sem dőlt el. A következő másfél hónapban ádáz politikai csatározások folytak a háttérben az eredeti „zsidótlanítási” tervek megvalósításáért, illetve meghiúsításáért. Az azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a németek a magyar segítőik nélkül lényegében tehetetlenek, erőtlenek, Horthynak pedig (a segítőivel együtt) elég hatalma és tekintélye van ahhoz, hogy a deportálási kísérleteket (pl. Kistarcsa), ha tudomására jutnak, meghiúsítsa. Júliusban, augusztusban tehát afféle patthelyzet alakult ki, s a budapesti zsidóság helyzetére ez az ideiglenesség nyomta rá a bélyegét. Ezt korántsem lehetett megnyugtatónak nevezni, hiszen a deportálás veszélye állandóan fenyegette a fővárosban élő zsidókat is egészen addig, amíg Horthynak sikerült leváltania a Sztójay-kormányt, s augusztusban új helyzet állt elő a frontokon (pl. román átállás). Mindez nemcsak Eichmann és csapata visszarendelését eredményezte, de Himmler is megkezdte a béketapogatózást a szövetségesekkel, aminek része volt a budapesti deportálások végleges leállítása.
A budapesti zsidóság kétségtelenül Horthy hatalmi helyzetének, s július eleji magatartásának köszönheti az életben maradását. De mint azt ez a vázlatos áttekintés is mutatja, a döntésében külföldi és belföldi tényezők ugyancsak jelentős szerepet játszottak, s nemcsak a személyét, családját, hatalmi törekvéseit, hosszú távú terveit veszélyeztető körülmények kényszerítő ereje sarkallta cselekvésre, de a sikeres közbelépést az is lehetővé tette, hogy a hazai ellenerők júliusban meggyengültek, s a németeknek sem volt már erejük a kormányzóval szembeni hatékony fellépésre. Ahogy feltehetőleg nem lett volna március végén, április elején vagy a deportálások megkezdésekor sem. Akkor azonban Horthy nem számolt avval, hogy bűnrészesként, kollaboránsként egyszer majd a győztesek ítélőszéke előtt is felelnie kell a tetteiért, hanem Hitler követeléseihez alkalmazkodva, kiszolgáltatta az országot és a zsidóságot a náciknak.
