Tüntető a Hősök terén. Potenciális választó © MTI - Szigetváry Zsolt

– Na és bátyám, van-e itt a faluban antiszemitizmus? – kérdi az alapviccben az egyszeri szociológus. Mire a válasz: – Nincs. De igény, az lenne rá. Ez a többször átértelmezett vicc jutott eszünkbe Szabó Márk politológusnak a Kommentár című folyóiratban publikált cikke nyomán, amely a magyarországi jobboldali radikalizmus esélyeit vizsgálja.

A konzervatív szerző, aki a Fidesz netes hátországához sorolt Jobbklikk állandó bloggere, hosszan bíbelődik a szélsőjobboldal, illetve a radikális jobboldal fogalmi elkülönítésével. Ezt kísérelte meg a Kossuth Rádió Időt kérek című műsorában is.  Ezek szerint míg a radikális jobboldal kénytelen-kelletlen elfogadja a demokratikus intézményrendszert és a választási versengést, addig a szélsőjobb megmarad szubkultúrának. Míg az előbbit képes a fősodorbeli politika domesztikálni, így az „igazság pillanatában” elveti az erőszakot, addig az utóbbi az erőszak pártján marad. Míg a radikálisok képesek koherens programot alkotni, addig a szélsőjobbos csoportosulások megmaradnak „együgyűnek” (single-issue).

Szabó idézi Sabrina P. Ramet funkcionális elkülönítését is, amely öt csoportra – ultranacionalistákra, fasisztákra és kriptofasisztákra, klerikálisokra, ultrakonzervatívokra, illetve radikális populistákra – osztja a kelet-közép-európai jobbszéli szerveződéseket. A magyar szerző szerint azonban csak akkor alkalmazható e felosztás, ha a széljobbos pártok „relatíve tiszta ideológiai és politikai profilt” határoznak meg maguknak.

Ez a fajta „letisztultság” azonban véleményünk szerint túlzott elvárás olyan szerveződések esetében, amelyek ideológiáját elsősorban vezetőik becsvágya, illetve a politikai lehetőségek és esélyek azonosítása határozzák meg.

Nehezen tudunk mit kezdeni Szabónak azzal a törekvésével, hogy valamifajta újszerű, „posztmodern” jelenségként azonosítsa ezeket a szerveződéseket. Elemzése mereven követ valamiféle funkcionalitást, és nélkülözi a történeti szempontokat.

Szerzőnk az ezredforduló jobboldali radikalizmusához ajánl fogódzókat. Ilyen értelemben nem igazán fair, hogy a német nácik példájával szembesítjük elemzését. De megkerülhetetlennek tartjuk a kérdést: Hitler náci pártja vajon szélsőjobbosnak vagy jobboldali radikálisnak minősülne-e Szabó szempontjai szerint? Egyszer ennek, másszor annak? Az NSDAP éppen a parlamentáris versengést kihasználva jutott hatalomra, de domesztikálásáról szó se lehetett, a párt az erőszakot sohasem vetette el. A hangsúlyok állandóan változtak, de a lényeg – a hatalom olthatatlan és erőszakos akarása, az ellenségként azonosítottak „kiradírozása”, alvilági politikája – végig megmaradt. A taktikai megfontolások miatti hangsúlyváltásokat nem szerencsés típusjellemzőként azonosítani.

Szabó Márk úgy gondolja, hogy a „hagyományos” szélsőjobbos szubkultúra, illetve a „posztmodern” radikális jobboldali csapásirány „kölcsönösen kizárják egymást”, és nincs reális esélye annak, hogy a széljobb parlamenti erővé váljon Magyarországon. A sanszokat illetően, valószínű, igaza van, de ezt persze a jövő dönti majd el. Ám aligha az ideológiai „tisztázatlanságok” vagy a XX. századi reminiszcenciák akadályozzák meg majd a parlamentbe kerülését – mint ahogy Csurka MIÉP-jénél, Tudor Nagy-Románia Pártjánál vagy Slota Szlovák Nemzeti Pártjánál sem bizonyultak ballasztnak, sőt.

Amit Szabó tisztázatlanságnak tekint, más olvasatban értelmezhető előre kalkulált többszólamúságnak is. Egy politikai szerveződés, amely tömegtámogatást akar, szükségszerűen szólít meg más-más csoportokat, üzeneteit csomagban teríti. Van, amelyiknek leginkább Trianon revíziója a kedves, van, amelyiknek a cigányozás, és persze van a két választói halmaznak terjedelmes metszete is.

Tiszteletre méltó, ahogyan szerzőnk rendet kíván vágni a fogalmi tisztázatlanságok erdejében, de nagy igyekezetében elfeledkezik a lényegről, hogy a szélsőjobboldal által felkínált megoldások, bármennyire is reagálnak „létező problémákra” (nota bene, van-e olyan releváns politikai csoportosulás, amelynél nincs ez így?), nemcsak civilizáció- és emberellenesek, de végeredményben semmit sem oldanak meg.

Szabó Márk cikkének ennél jóval értékesebb része, amikor a Jobbik Magyarországért Mozgalom jövőbeli esélyeit elemzi. Az európai parlamenti választásoknál ugyanis valószínűleg még nem, de egy esetleges Jobbik-siker esetén a 2010-es országgyűlési választásoknál valószínűleg már napirenden lesz majd a feltörekvő radikális jobboldali csoportosulás, illetve a Fidesz viszonya. Nemcsak azért, mert a szocialisták minden bizonnyal napirenden tartják majd, s mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a két ellenoldali párt közti határt összemossák, hanem mert előfordulhat – bár most egyáltalában nem látszik valószínűnek – olyan politikai képlet, hogy a Fidesznek szüksége lesz a Jobbik szavazóira, extrém esetben magára a Jobbikra. Ahogy most kinéz, leginkább nem is az abszolút többséghez, hanem – ami a Fidesz nagy célja – az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmadoshoz.

Szabó Márk sorra veszi a tényezőket, amelyek valószínűsítik, hogy a – MIÉP-hez képest megerősödött – Jobbik nem jut parlamenti képviselethez. A radikális jobboldal „sem szervezetileg, sem ideológiailag, sem szakpolitikai értelemben nem rendelkezik kidolgozott eszköz- és érvrendszerrel, ezen felül pedig […] személyes konfliktusok terhelik” – írja a szerző. Szabó ötödik okként a magyar választási rendszer sajátosságait, a magas (ötszázalékos) bekerülési küszöböt, illetve a jelentős országos szervezettségét megkövetelő jelölési rendszert azonosítja. Mi is legfőképpen ebben látjuk a széljobbos és általában minden alternatív (a két nagypárttól elkülönülő) politikai szervezkedés magyarországi kudarcának okát az országgyűlési választásokon.

Magyarországon egyéni jelöltekre és pártlistákra szavazunk. Bár elvileg elképzelhető olyan vegyes választási szisztéma, amelyben egyenlően érvényesülnek a listás, illetve az egyéni választókerületre alapuló választási szempontok, de a gyakorlatban mindegyik mixelt rendszer eltolódik az egyik vagy a másik irányba. Nálunk például az egyéni választókerületeknek – ahol a „győztes mindent visz” – fontosabb szerepük van, mint a listáknak. Ezt a politikai verseny szereplői meg – ami fő – a választók jó ideje észlelték, és a kisebb, önálló pólusként megjelenő pártokra, valamint képviselőjelöltjeikre azért sem adják szavazatukat, mert azt – jó okkal – elfecsérelt voksnak tekintik.

Ilyen értelemben minden politikai kezdeményezés, amely ma önállóan, „harmadik pólusként” akar megjelenni – legyen az liberális (SZDSZ), konzervatív (MDF), alternatív–zöld (LMP) vagy szélsőjobbos (Jobbik) – a választásokon, csak szabályt erősítő kivételként reménykedhet a sikerben. Csak ha a listás (arányos) megoldás felé tolódna el a magyar választási rendszer jellege, akkor lenne igazán esélyük más politikai alternatíváknak, a választó akkor ugyanis könnyebb szívvel szavazna szívéhez közelebb álló pártokra.

Érthető, ugyanakkor félrevezető tehát a kispártok igyekezete annak bizonygatására, hogy a politikai attitűdvizsgálatok igazolják például 10–20 százaléknyi potenciális liberális vagy konzervatív létét, meg hogy a környezetvédelemnek óriási tábora van hazánkban, és a szavazók már csalódtak a jelenlegi pártokban. Ahogy azt sem lehet egyelőre Jobbik-szavazatoknak megfeleltetni, hogy az MTA Szociológiai Kutatóintézetének tavalyi vizsgálata szerint a magyar lakosság 11 százaléka tekinthető szélsőjobbosnak.

Választási rendszerünket születése óta bírálják. Ám más okok mellett meghatározó szerepe van abban, hogy a szélsőjobbnak alig van esélye parlamenti képviselethez jutni hazánkban. Nem állítjuk, hogy ez a lehető legjobban van így (szélsőséges pártok megjelenése a törvényhozásban nem feltétlenül jelenti a demokrácia végét), de ha azt akarjuk, hogy a jelenlegi helyzet ne változzék, akkor ne piszkáljunk a választási rendszerhez.

A mostani felállás mellett a Fidesznek nem kell attól tartania, hogy a Jobbikkal szembeni határozott hangvétel majd elidegeníti és Vona Gáborhoz kergeti potenciális választóit. A Fidesz köreiben rossz ómenként emlegetett osztrák példa valójában ellenpélda. Az osztrák radikális jobboldal két pártja ugyan valóban a szélsőségektől sarkosan elhatárolódó kereszténydemokratáktól vett el szavazatokat tavaly, de a konzervatívok ott kormánypártként mérettek meg. Ráadásul míg Ausztriában a kis pártok szavazatszerzését az arányos választási rendszer támogatja, addig nálunk nem.

(Kommentár, 2008/6)

Zádori Zsolt