Trükkfelvétel a Parlamentről. A dupla az semmi © hvg.hu

A gazdasági mellett a politikai válságról most kevesebb szó esik ugyan, de ettől még tömegek tekintik továbbra is evidenciának. Az ellenzék oldalán teljes az egység a krízisről. A hivatalos kommunikáció fő csapásiránya szerint ha Gyurcsány menne, egyszeriben minden jobbra fordulna. Kevésbé látványosan, de jelen van az a gondolat is, hogy a magyar közjog strukturális problémájáról van szó. Intézményi krízis. A Fidesz szellemi holdudvarának bizonyos megnyilvánulásai azt sejtetik, ha az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados többséghez jutnának – ami nem lesz könnyű –, készek lennének a rendszerváltás idején kialakult közjogi szerkezetet is átalakítani.

Nemzetstratégiai érdekek

A haza üdvéért való aggódás mellett olykor megvillan az a szándék is: a saját javukra módosítanák a hatalmi ágak viszonylatait, céljuk, hogy több választási cikluson át tarthassák maguknál a hatalmat. Érdemes tisztázni: ez legitim cél egy politikai párt részéről. A kérdés csak az: a köztársaság intézményeinek átalakításáért mekkora árat kellene fizetnie a magyar demokráciának?

A Navracsics Tibor vezetésével megalkotott „új jobboldali program”, az Erős Magyarország mélyen hallgat arról, hogy a Fidesz változtatni szeretne a demokratikus intézményrendszeren. De hogy mégis lehet ilyen szándéka, arról a közvélemény idén tavasszal szerezhetett először tudomást, amikor Stumpf István politológus, Orbán Viktor egykori kancelláriaminisztere megpendítette egy rádióinterjúban, hogy át kell alakítani a köztársasági elnöki szerepkört. A már jó ideje az erős állam mellett kampányoló expolitikus üdvösnek tartaná, ha az államfő mandátuma ötről nyolc évre nőne, és megkapná „a nemzetstratégiai érdekek szempontjából fontos területeket”. Ez a szerep állítólag feküdne Orbánnak is. A baloldali orgánumok megfejtését, miszerint ez lenne a Fidesz „közjogi programja”, a párt azonnal visszautasította, és Stumpf is sietett világossá tenni, ő ezt mint tudós mondta, egyébként is régóta ez a véleménye.
 
Egyről kettőre

Kisebb figyelem vetült a rádiós interjú másik közjogi ötletére. „Kellene egy olyan kamara is a parlamentben, amelyben a nem pártpolitikai alapon történő reprezentáció is helyet kaphatna. Ki lehetne szélesíteni a politika bázisát, és a pártpolitikai szempontok mellett területi, civil, korporatív, tudományos és egyéb szempontok is megjelennének, úgy, amilyen a társadalom, és úgy, hogy nem növelnénk a parlamenti képviselők számát, sőt csökkentenénk” – hangzott Stumpf javaslata.

A folyóirattermést böngészve most újabb jelére bukkantunk annak, hogy a Fideszt legalábbis foglalkoztatja a törvényhozás egyről kétkamarássá alakítása. A kérdést Salamon László országgyűlési képviselő a Magyar Szemle legutóbbi számában tűzte újfent napirendre. Persze, jogászosan óvatosan, az esetleges kifogásokat is bemutatva, de mégis csak egyértelműen a kétkamarás parlament mellé teszi le a garast. Igaz, Salamon jelenleg a KDNP frakciójában ül, de kilenc éven át a Fidesz képviselője volt, fideszes párttagsága ma is élő, és bár nem tölt be vezető posztot Orbán pártjában, közjogban tekintélynek számít a jobboldalon. És hát, a Fidesz–KDNP-pártszövetség jellegét sem kell külön ecsetelnünk ahhoz, hogy megértsük, nem mindegy, miről ír Salamon. Többről lehet itt szó, mint „tudósi munkásságának” részéről.

Az egy vagy két kamara vitájában Salamon érvelésének lényegében csak egyetlen viszonylag új eleme van. Miszerint a politikai válság is kikényszeríti a szerkezeti változtatást. „A parlamentbe vetett bizalom mélypontra süllyedt, és ez az egész demokratikus intézményrendszerre kisugárzik. […] A politika egészében nagyon távol került az emberektől” – így a politkus szerző. Csakhogy a parlament intézményével egyidős a vele szembeni bizalmatlanság, és semmi biztosat nem tudni arról, hogy a kétkamarás megoldású országokban jobb lenne a helyzet, és az emberek közelebb állnának a politikához.

Kríziskezelés fűrésszel

Típusos, de gyakran kontraproduktív „kríziskezelés”, hogy ha valami hibát, bajt vagy tökéletlenséget észlelünk, akkor azt mindjárt „strukturális problémaként” azonosítjuk, és anélkül akarunk változtatni, hogy mérlegelnénk, az „új” valóban „jobb” is lesz-e egyben. Nyilván nem a konzervatív jogtudósnak kell magyarázni, hogy a demokratikus intézményrendszer stabilitását és a felé áradó közbizalmat sokkal inkább szolgálhatja a politikai szisztéma állandósága és védelme, mintsem gyökeres átalakítása.

Az ellenzéki politikus szerint a rendszerváltás idejének a duális törvényhozással szembeni kifogásai már okafogyottá váltak. Egyrészt nem jönnek vissza a kommunisták, másrészt a pártok most már hajlandók önkorlátozásra.

Kamaramuzsika

Valóban, az ancien régime visszatérésétől nem kell tartani, de annak a veszélye azért megmaradt, amitől a rendszerváltáskor idején sokan tartottak: „a második kamara arra fog törekedni, hogy felülírja a demokratikus választásokon kifejezésre juttatott népakaratot”. A betartás köztársaságában ennek számos erőteljes példájával találkozunk ma is.

Annak pedig, hogy most nagyobb hajlandósága lenne a politikusoknak korlátozni magukat, mint 18 éve, őszintén szólva semmi jelét sem látni. Salamon ezzel együtt már a jelenlegi politikai működésben is talál efféle mechanizmusokat. Arról nem ő tehet, hogy egyik fontos aduját, miszerint az Országos Érdekegyeztető Tanácsnak egyes kérdésekben egyetértési joga van/volt, nemrég nyilvánította alaptörvény-ellenesnek az Alkotmánybíróság.

Salamon érvei elsősorban tehát negatívok, vagyis a kétkamarás megoldással szembeni kifogásokat akarja eloszlatni. Ez olykor sikerül, de legtöbbször nem. Nem kapunk viszont választ arra a fundamentális kérdésre: a duális változat mitől lenne hatékonyabb, a demokrácia intézményét jobban erősítő, mint a mostani? Nem beszélve arról, hogy a „részletek” kimunkálását nagyvonalúan a jövőre hagyja, és csak „elvi szinten” vár igent. Márpedig – ezt is ő is elismeri – éppen e „részletek” adják a konstrukció lényegét. Nem létezik tehát „elvi szint” gyakorlati részletek nélkül.

Küldenék vagy hívnák

Már hogyan lehetne komolyan venni azt a javaslatot, amely még abban sem foglal egyértelműen állást, területi vagy korporatív módon szerveződjék-e az új ház? Ha jól olvassuk, talán inkább a területi elvre voksol, mondván, azzal szemben a legkisebb az ellenérzés. Nem túl erős érv. Nem beszélve arról, hogy állításával szemben a területi érdekek nagyon is megjelennek a törvényhozásban, éppen hogy túlságosan is. Ennek az egyéni választókerületi rendszer és a területi a listák leginkább az okai, meg az, hogy az összeférhetetlenség 1994-es megszüntetése után önkormányzati potentátok hada ül a parlamentben, és révükön a gyakorlatban is megvalósul a pártkötődéseket gyakran felülíró területi érdekek képviselete. Nem kell hozzá más, csak sztráda, szennyvíztisztító vagy súlyponti kórház a választókerületben.

Nem tudhatjuk meg azt sem, Salamon szerint hogyan választanák, egyáltalán választanák-e vagy pedig delegálnák (kik is, mik is?) a „felsőházi” tagokat. Megint csak sejtéseinkre hagyatkozhatunk. A népképviseleti jellegű első kamara megkettőzése, tehát a közvetlen választás Salamon szerint „nem nyert olyan mértékű elfogadottságot, mint a területi, illetve a korporatív elem”. Ezek szerint delegálnának vagy a „területek” (megyék, régiók, szabad királyi városok?), vagy a korporációra felkent szervek (egyházak, tudományos, gazdasági köztestületek, kisebbségek, „civilek”?). Ugyan mitől lenne „erősebb társadalmi legitimációja” egy delegált képviselőnek, mint egy választottnak? És egyáltalán, mi szépet csinálnának új kamarájukban majd a „szenátorok”, hogyan szolgálnák a közjót?

Szerény javaslat

Salamon „elvi” cikkén felbuzdulva nekem lenne egy praktikus javaslatom. Mindkét kamara tagjait a nép választaná, nem pedig delegálnák őket. A szavazás egy napon történjen. A területi alapon szerveződő kamara 176 képviselői helyére aspirálókra csak az adott választókörzetben élők szavazhassak. Az így megválasztottakhoz csatlakozna – a területi elv újabb dicsőségére – az a 146 képviselő, akit a megyék és a főváros választópolgárai juttathatnak be listák alapján. Nincs még egészen pontosan kidolgozva, de valami módon a törvényhozók másik részének (az egyszerűség kedvéért: alsóházának) 64 képviselője országos pártlisták révén jutna mandátumhoz.

Az új rendszerű törvényhozás képviselői létszáma kétségtelenül megegyezne a maival, így talán nem nyerné el mindenki tetszését, viszont a költségcsökkentés és a hatékonyság érdekében a két kamara egy helyen, egy időben, egyszerre szavazna és ülésezne, így a képviselőházi üléstermet, a szavazási rendszert és a házszabályt sem kell átalakítani. Meg az alkotmányt sem. Nevet is találtam, ha nem is túl eredetit, az új demokratikus intézménynek: a Magyar Köztársaság Országgyűlése.

(Magyar Szemle, 2008/9-10.)

Zádori Zsolt