A HVG egyik 1989-es címlapja

Igazán méltánylandó, ha egy társaság, dacolva a korszellemmel, folyóiratot alapít, és tudós írásokban próbálja megérteni, feltárni, megmagyarázni jelenünket. Az pedig kifejezetten jót tesz a magyar nyilvánosságnak, ha az olyan devalválódott fogalmat, mint a politikum, az antropológia módszereivel írják le. Ugyanis valóban lehet más a politika vizsgálata ahhoz képest, mint azt a politológiai elemzés címén futó, totóeredményszerű „elemzői” közlésektől mostanság megszokhattuk.

Az anBlokk című folyóirat bemutatkozó, tematikus száma a rendszerváltást járja körül. Legyen szó rockoperáról, pszichiátriai kezelésről, hídszimbolikáról vagy éppen a Kelet és Nyugat fogalmának színeváltozásáról, a kulcsszó mindegyiknél a politikum. Jobb helyeken persze nem szokás az antropológiától elvitatni, hogy vizsgálata tárgyává tegye a kortárs politikát, de az itthoni tudományos miliőben még mindig borzongatóan hat, ha az antropológus a politikát leírható kulturális jelenségnek tekinti. Nem egyszerűen az akadémikus purizmus vagy finnyásság ennek az oka, hanem a közeg miatti félsz is, miszerint az „olvasók” leginkább politikai állásfoglalásnak tekintik a politika studírozását.

Az anBlokk első száma mindenesetre arra törekedett, hogy minden harag és részrehajlás nélkül világítsa meg a politikum változatos megnyilvánulásait. A főszerkesztő, Zombory Máté írását a lap, de legalábbis e lapszám programadó írásának tekinthetjük. Megközelítése szikáran leíró. Három politikai csoport retorikáját vizsgálja abból a szempontból, hogy 2006 forró őszén újra „aktuálissá tették” a rendszerváltás fogalmát. A rendszerváltás „lezárása”, „kiteljesítése” vagy éppen az „igazi” rendszerváltás kikényszerítése látványosan került terítékre. Míg a Fidesznél és a radikális „Kossuth térieknél” mint politikai követelés, addig a Gyurcsány Ferenc vezette kormányerőknél mint önigazolási alap.

Zombory elismeri, hogy a „politikai nyilvánosság peremvidékein” mindig is virágzott a befejezetlen, az elmaradt vagy éppen az ellopott rendszerváltás mítosza, de – úgy látja – bő két éve kikerülhetetlen hivatkozási pont lett, amelyhez való viszonyulás a legitimitás alapkérdése lett. Mindehhez 1956 évfordulója csak apropót jelentett, igaz, jó apropót.

Orbán Viktor például a Gyurcsány-kormányt szimbolikusan a letűnt rendszer örököseként azonosította. „A bajok gyökere nem egyetlen személybe [Gyurcsányba – Z. Zs.], hanem a rendszerváltás felemásságát megtestesítő MSZP egyeduralmi szenvedélyébe kapaszkodik” – fogalmazott a Fidesz elnöke.

Gyurcsány viszont üresnek és abszurdnak nevezte az „új rendszerváltozás bárminemű jelszavát”. Ehhez képest a mentális rendszerváltás szükségszerűségéről ír, meg arról, hogy a leváltott rendszer az intézményi struktúrákban él tovább, és a szükséges s kívánatos reformok éppenséggel a rendszerváltás végére tennének pontot.

Mindhárom „politikai erő” – tehát a Kossuth tériek is – „a kommunista múlt továbbéléseként kontextualizálja  a jelen problémáit, és cselekvési programját is ebből vezeti le” – hívja fel a figyelmet a formai egyezőségekre a szerző.

A formális megközelítés korlátait jelzi, hogy mivel Zombory az értékelő (normatív) szempontokat szigorúan távol tartja írásától, a főleg imposztorokból és futóbolondokból álló „Kossuth tériek” rendszerváltás-megközelítése azonos jelentőséget kap a politikai fősodorbeliekkel. Ez még akkor is aránytalanság, ha voltak napok 2006-ban, amikor azt hihettük, hogy tényleg az utca diktál.

Modellváltás, rendszerváltás, rendszerváltoztatás

Meglehet, terjedelmi okok miatt, de kevés szó esik a téma történelmi előzményeiről. Az egyik ilyen, hogy a rendszerváltás fogalmának már rögtön keletkezése pillanatában megvolt a szóhasználatban is eltérő értelmezése. Az átalakuló MSZMP eleinte ragaszkodott volna a modellváltás szóhoz, amely éppolyan sorsra jutott, mint az 1956-os forradalom rövid életű eufémiája, a népfelkelés. Az Antall József vezette jobboldal viszont pedánsan a rendszerváltozás kifejezést használta. Noha 15 éve még azonosítható politikai állásfoglalásnak számított az eltérő szóhasználat, mára a rendszerváltás (melynek „programját” az SZDSZ 1989-ben saját pártprogramjává tette) vált egyeduralkodóvá, amelynek némileg hivataloskodó szinonimája a rendszerváltozás.

Ne felejtsük, hogy a radikális jobboldal Csurka Istvántól kezdve mindig is a rendszerváltás elmaradását kérte számon a hatalmon; ahogy az 1990-es évek végén jelentkező újbaloldal is a struktúrák kontinuitása miatt ágál. Ennél is fontosabb azonban, hogy bizonyos értelemben 1994-ben az MSZP a folyamatok „helyrebillentésének”; 1998-ban a Fidesz a „több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás”; 2002-ben Medgyessy Péter a „jóléti rendszerváltás”; 2006-ban pedig Gyurcsány a rendszerváltás befejezése ígéretének programjával győzött a parlamenti választásokon. A rendszerváltás vagy annak hiánya tehát a harmadik köztársaság önképének mindig is része volt. Legalábbis a retorikában.

És ha már így van, Zombory gondolatébresztő cikke nyomán felvetődik az is, miért nem beszélünk 89’-ekről, mint tesszük ezt a ’48-asok és ’56-osok esetében. Miért nem azonosul az ország 1989 nagy nemzeti teljesítményével? Miért, hogy rosszabb esetben „gengszterváltásról” hallani, jobb esetben pedig a világpolitikai konstellációk változásának tulajdonítják a Magyar Köztársaság megszületését? Érdemes lenne ezeket is kutatni, és persze nem csak antropológusoknak.

Mondd, te kit választanál?

Hasonlóan nívós írás Kovai Cecíliáé, aki Szörényi Levente és Bródy János legendás rockoperájának, az István, a királynak az 1983-as bemutatóját elemzi. Alapállítása, hogy a hatalom már csak azért sem rettegett a kínos kérdéseket, tágabban a hatalom és az erkölcs viszonyát, leszűkített olvasatban Kádárék 1956-os szerepét felvető színpadi műtől, mert az 1983-ban szertartásként „működött”. Egyszerre volt benne a lázadó (Koppány, vagyis az ’56-osok) megbüntetése, illetve az érte járó vezeklés éppúgy, „ahogyan a szertartás is a megbüntettek vagy a túlélők és a [büntetést] végrehajtók kollektív élményévé válik”.

Már csak azért is nehéz Kovai vállalkozása, hogy leválassza a 25 év alatt rárakódott értelmezési rétegeket az „eredeti” műről, mert az István, a király már születésekor többfenekű alkotás volt. Ahogy az elemzés szerzője fogalmaz: „számolnunk kell azzal, hogy létezhetnek […] nem direkten politikai értelmezései is”. Nem vitás ez a kádári cenzúrának is „köszönhető”, de – úgy tűnik – akkoriban maga a szerzőpáros is sokkal árnyaltabban látta az ezer és a húsz–harminc évvel azelőtti történéseket, mint korabeli közönsége és értelmezői. Rockoperájuk rétegzettsége, eredetisége kiemeli őket nemcsak a magyar, de, megkockáztatjuk, a nemzetközi felhozatalból is. A kiindulópontként szolgáló Boldizsár Miklós-darab, az Ezredforduló nyomán akár Kádár-apológiát is írhattak volna, ám ezt sikeresen elkerülték. Ahogy az 1983-as előadás nem változott szirupos nemzeti giccsé sem, amelyet azonban már nem lehet elmondani Koltay Gábor 1984-es filmjéről.

Szörényi és Bródy műve része annak a második világháború utáni magyar irodalmi vonulatnak, amely egyrészt a hatalom és az erkölcs viszonyát taglalta, másrészt nemzeti történelmi önvizsgálat volt. Ez szülte színpadra Illyés Gyula Ozorai példa, Fáklyaláng vagy Németh László Galilei, A két Bolyai, illetve – az államalapítási témánál maradva – Szabó Magda Az a szép, fényes nap című művét. A különböző színvonalú, ma már többnyire csak sorvezetővel élvezhető drámák jellemzője a politikai kényszerek felismerése, a kevés számú alternatíva körüljárása. Többnyire e darabokban „mindenkinek igaza van”, és soha sincs győztes.

Kovai Cecília említést tesz a királyi televízió A Társulat című produkciójáról, amely új szereplőkkel kívánta aktualizálni a darabot, mert a „kádári” kontextus fogva tartja a jelentéseket. A valós indíték azonban minden bizonnyal sokkal földhözragadtabb: egyrészt az MTV konkurálni kívánt a kereskedelmi tévék tehetségkutató „valóság-show-ival”; másrészt az egykori alkotók újabb bőrt kívántak lehúzni a rockoperáról.

Hasonló, a Kelet és a Nyugat fogalmának meghatározása  a témája két írásnak. Sevgi Adak és Ömer Turan azt mutatja be, hogyan válik nemzeti önigazolássá, politikai önreprezentációvá a Kelet és a Nyugat közötti hídszerep hangoztatása. Mi ennek leginkább a magyar változatát ismerjük, míg ők a Törökországgal példázzák, hogy ebben sem vagyunk egyedülállóak. Egyetértve idézik azt a kritikai álláspontot, miszerint az unió felé igyekvő Törökország „köztességét” – mint különlegességet – hangsúlyozni egyre kevésbé védhető álláspont, hiszen Európa-szerte egyre több a hibrid társadalom.

Laczó Ferenc dolgozata is a Kelet és a Nyugat, illetve az európaiság fogalmainak transzformációjával birkózik. Óriási téma, talán emiatt a szerzőnek kevesebb babér terem, mint török kollégáinak.

Tébolyult a nem jó kommunista

Nem úgy Kovai Melindának, aki egyetlen drámai történetet dolgoz föl, nem feltétlenül elméleti igénnyel, mégis számos, messzire vezető rejtekajtót tár fel előttünk. Írásának hőse, „Erzsébet” egykori illegális kommunista, aki megjárta Horthy börtönét, deportálták, majd 1945 után pártmunkás lett. Fivére komoly pártkarriert fut be, a rendszer egyik főideológusa lesz, Kádár alatt PB-tag, ám mindent elkövet, hogy kivonja forgalomból testvérét, tébolydába zárassa, és gondnoksága alá helyeztesse. Ő tehát a megrendelő. Erzsébet pedig 1945 és 1961 között rövidebb-hosszabb megszakításokkal több mint tíz évet tölt pszichiátriák zárt osztályain, ahol gyógyszeresen kezelik és rendszeresen elektrosokkolják.

A deviánsok állami felügyeletének Nyugaton könyvtárnyi irodalma van, amely Foucault nyomán az intézményi pszichiátriát is politikai elnyomásként azonosítja. A szovjet állami terrornak a napi gyakorlatához tartozott, hogy a „disszidenseket, másként gondolkodókat”, ellenzékieket előszeretettel zárta sárgaházba. A Kovai Melinda által feltárt eset azt bizonyítja, hogy ez a gyakorlat nálunk is létezett. Különös csavarja a történetnek, hogy az áldozat éppen egy hithű kommunista, akinek „téveszméje” nem csak a „fasiszták” vagy az „imperialisták” által rá mért csapások újból és újból történő átélése, hanem az igazi kommunistaság számonkérése a hatalom birtokosaitól. Mindezt a pszichiátria „politikai doxasmaként” (téveszmeként) azonosította.

A kutató „sűrű leírása” számos meglepő fordulatot tartogat. A leghátborzongatóbb, hogy „Erzsébet” és bizalmasa, Miklós is azonosul szerepével, így az imperialisták elleni illegális harccá lényegül a nő kórházi kezelése. Miklós tanácsokat ad neki, hogyan verje át rabtartóit, a pszichiátereket, és segítője érvei közt központi helyet kapnak az ideológiaiak, az igazi, a valódi kommunistaságra hivatkozóak. Az illegális mozgalomhoz illő kiképzés ez a javából. Csakhogy – újabb mozgalmi csavar – Miklós kettősügynök, s a „pszichiátriai kémhistória” szabályai szerint tájékoztatja a másik oldalt, az orvosokat is. Biztosat nem tudni, hogy miért: nem sejteni, hogy Erzsébet érdekében vagy pedig saját maga védelmében.

S hogy még őrültebb legyen a történet, amikor „jó magaviselete” miatt 1961-ben szabadon engedik Erzsébetet, munkát nem kap, bujdosni kényszerül éppúgy, mint egykor illegális kommunistaként. Bátyja gyámsága pedig megmarad. Tébolyi történet. Kötelező olvasmány. Drukkolunk az anBlokknak, hogy legyen hasonlóan emlékezetes írás a következő számokban is.

Zádori Zsolt