Röhögjünk a politikusokon, jót teszünk velük
A fenségesség és a nevetés, a tisztelet és a röhögés összeér az igazságban, a vallásban – és a politikában – véli Balázs Zoltán politológus. Az udvari bolond a király mása, mélyebb énje, a hívő, az igazságkereső és a politikus közös jelképe, amit a nevetés tesz elevenné.
Jean Fouquet: Gonella, a ferrarai udvari bolond. Mély mosoly |
Balázs Zoltán idézi fel a Holmi januári számában az ismert anekdotát, mintegy szemléltetve, hogy fér meg egymás mellett a legalacsonyabb és a legmagasabb szint, az ösztön és a kifinomultság, az étkezés és az ürítés. Mint ahogy a politikában, a politikai cselekvésben is egyszerre jelennek meg a fennkölt eszmék és a kisszerű, sőt alpári érdekek, a közjó és a magánérdek.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója tavaly kapta meg a Magyar Politikatudományi Társaságtól a Kolnai Aurél-díjat. Mostani írása a ceremónián elmondott előadásának átdolgozott változata. Balázs szerint a nevetés és a politika egyként elváltoztat, ahogyan megváltozik az arcunk, a testtartásunk, a kedélyünk, amikor nevetünk, éppúgy alakít át bennünket a politizálás.
„A politika világa mindenekelőtt – más” – állítja tudós szerzőnk. S e másállapotot ő a keresztény teológia elváltozás (transzfiguráció) fogalmáig vezeti vissza. A sátán almafa alatti kacajával kezdődött és a megváltó Isten nevetésével teljesül be az emberiség története. A középkorban húsvétvasárnap a papok vicceket meséltek a szószékről, a gyülekezet istennek tetsző vidámsága egyben a sátán irgalmatlan kikacagása volt.
Balázs szép írása többször érinti a középkori karneválok világát, de nem helyezi gondolatmenetének középpontjába. Pedig talán tehetné, mert annak vaskos tréfái, a fennkölt ideológiák és intézmények degradálása, a világ egy időre feje tetejére állítása a politika középkori gyakorlatának lényegi összetevője. A bolondkirály-választás vagy a farsangi hejehuja egyszerre szolgált gőzleeresztő szelepként a népnek, illetve figyelmeztetésként a felül lévőknek, hogy könnyen fordulhat a kerék. Mihail Bahtyin magisztrális műve, a François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája pompás adalékokkal szolgál mindehhez.
Az udvari bolond szerepének mesteri elemzése Balázs esszéjének legerősebb része. Bár a bolond nem politikus, mégis kötelező helye van a király körül. S hogyan fér össze normasértő alakja a hatalom méltóságával? A leggyakrabban említett magyarázat szerint a bolond az összekötő kapocs a valóság és a hatalom között, „a politikus aranyhídja józanész felé”. Mátyás király és bolondja, Bujkó - igaz, nem korukból származó - történetei mindenesetre e szelllemben íródtak.
De ha a bolond a józanság figurája, akkor az uralkodó (a politikus) lenne a bolond? „Lehet, az udvari bolond titokban maga a király, a király pedig a bolond?” – teszi fel a kérdést Balázs Zoltán. Mire a válasza: „az udvari bolond talán nem annyira hűvösen számító csodafegyvere [az uralkodónak], amellyel az intrikák ellenére is eljut az igazsághoz és a valósághoz, hanem inkább a király mása, mélyebb énje, a hívő, az igazságkereső és a politikus közös jelképe, s ezt a jelképet a nevetés teszi elevenné. Azért nincs helye a bolondnak a fejedelem mellett úgy, mint a különböző méltóságoknak, mert a bolond a fejedelem homonkulusza, a politikusi lélek kicsinyített mása. Nem ellentét, hanem mélyebb azonosság.”
(Holmi, 2009/1)
Zádori Zsolt
