A Kádár-rendszer hiánygazdaságában leginkább külföldi katalógusok képeit nézegetve álmodozhattak a gyerekek a nyugati játékokról, LEGO-ról, eredeti matchboxokról, Barbie-ról és társaikról. De azért akkor is került a fa alá a gyerekeknek kedves tárgy.
A kisvonatok zakatoltak
Minden karácsonyi filmben szerepel egy kisvasút, valahogy hozzátartozik az ünnep hangulatához, hogy jellegzetes zúgásával körbe-körbe menjen egy szerelvény a fa alatt. Ma már ezernyi elemmel, illetve hálózati árammal futó vasutat lehet beszerezni – különböző mozdonyokkal, kocsikkal, váltókkal, hidakkal és egyéb kiegészítőkkel. A 70-es, 80-as években azonban nagyjából kétféle szettben bízhattak a gyerekek: a szegényebbek a PIKO-ban, a gazdagabbak TT-ben (ez utóbbi elnevezése egyébként a „table top” rövidítést jelenti, a pontos méretaránya 1:120). Mindkettő NDK-s gyártmányú játék volt, de az előbbi sokkal gagyibb kivitelben.
Az alapkészletekhez mindkét szettben egy mozdony és néhány kocsi tartozott, a sínpályát darabokból kellett összeállítani. A nagyobb szettekhez váltók, hidak is tartoztak. A neten használtan ma is hozzáférhetők, főleg az apróhirdetés oldalakon.
Az igazi menő gyerekek azok voltak, akiknek az ügyes kezű apjuk/nagyapjuk a sínpályák köré terepasztalokat barkácsoltak, hegyekkel, mezőkkel, alagutakkal, házakkal, egyebekkel.
Társasozz okosan
Táblajátékokból a szocializmus gyermekeinek is jutott nagyon sokféle, igaz ezek kicsit szürkébbek, kicsit unalmasabb kivitelűk, kicsit könnyebben tönkremenők voltak, mint a mai csillivilli játékok. (Erről nemrég egy kiállításon is meggyőződhettünk.)
Az egyik legnépszerűbb, a Monopoly honi változata, a szocialista tervidőszakban elérhető javakért folytatott verseny leképezése, a Gazdálkodj okosan! volt. A ’40-es évekig egyébként még volt Magyarországon Capitaly, ám ezt „imperialista” szemlélete miatt 1952-ben betiltották, helyette jött először a Teljesítsd a tervet!, majd később a Gazdálkodj okosan!.
Ez eredeti 1966-ban készült, majd többször megújították. A játékban a fő cél a berendezett kislakás megszerzése, illetve közben esetleg egy kiskert, egy kis autó, egy kis balatoni üdülés is becsúszhatott, ha ügyesek voltunk és szerencsések. A játék egyébként sok újítás után ma is hozzáférhető.
Nagyon érdekes kezdeményezés volt a 80-as évek végén megjelent helyismereti, egyben műveltségi tudásra is építő Budapest kulturdisco elnevezésű táblajáték. Itt a főváros térképén kellett „sétálnia” a játékosoknak, miközben a megfelelő helyeken kérdésekre kellett válaszolnia. És a kérdések átölelték a klasszikus kultúrtörténetet (Ki tervezte az Operát?, Ki írta A Dunánál c. verset?, stb.) éppúgy, mint mondjuk a kor popzenei sztárjaira vonatkozó ismereteket (Ki énekli a Gyere táncolj c. dalt?, Melyik zenekar látható a képen?, stb.), de voltak nagy pacák is, amikről meg kellett állapítani, hogy az melyik kerület alaprajza.
Ez a játék egyébként leginkább most lehet érdekes a retro kedvelőinek, mert azóta az utcanevek megváltoztak, a sztárok már leginkább a nagyapák kedvencei, akik pedig még ma is ismerősek, azokra mindig nagy derültség ráismerni. De a rendszerváltás előtt is a Ki nevet a végén? volt a nagy kedvenc, az a játék, ami túlél rendszereket, féldeciket, ahogy azt – az egyébként a játék kérdései közt is szereplő – Cseh Tamás énekelte.
A preLEGO korszak építői
Bár a LEGO története 1932-ben kezdődött, és a most is ismert műanyag kockákra épülő változata is 1947-től indult diadalútra, ez a sikertörténet megrekedt a Vasfüggönynél. A 80-as években is csak azok a szerencsés gyerekek játszhattak ilyennel, akiknek volt Nyugaton élő rokonuk vagy arrafelé dolgoztak a szüleik. De azért volt miből választani az építéshez. Dolgozott a fantázia és a kreativitás, nem is kellett ide az a fránya dán játék.
Itt volt például a – manapság a boltok polcain újra fel-feltűnő – Babylon. Ez leginkább a kémiaórákon megismert modellkészlethez hasonlított: kis golyócskákat lehetett összekötni kis pálcikákkal. (vö. kovalens kötés.) A golyócskákon rengeteg lyuk volt, ezek bármelyikébe bele lehetett dugni a pálcikákat, ami aztán egy másik golyócskával kötötte össze az eredetit. Így ebből a legkülönbözőbb formát ki lehetett alakítani. Na persze, a golyók mindig szerteszét gurultak, a pálcikák pedig elhajlottak, eltörtek.
De volt a másik divatos építőkészlet is, a Java (amit modernebb alapanyagból és kivitelben szintén újra elkezdtek gyártani). A magyar készségfejlesztő játék kis, egyenes és hajlított csövekből, különböző méretű dugókból, valamint lapokból és kerékabroncsokból állt. Mindebből házikókat éppúgy össze lehetett rakni, mint különböző járműveket.
A munkaalapú társadalmat készítette elő a fémépítő. Ebben sok, különböző méretű, kilyuggatott alumínium lapocska volt, amiket csavarokkal lehetett egymáshoz rögzíteni. A komolyabb szettekben volt kerék is, illetve tengelyek, hogy autókat is össze tudjon barkácsolni a még a digitália ártalmait hírből sem ismerő gyerek.
Mindez csak néhány – akkoriban népszerű – példa a 70-80-as évekből. Természetesen volt még számos társas, építő, és más játék is, nem is beszélve a klasszikus bádogból készült tárgyakra. Ha a Kádár-rendszert egy játékkal kellene jellemezni, akkor az a bádogpersely lenne, ami egy kutyaházat formázott, ami egyben maga kutya is volt: az ő nyelvére kellett ráhelyezni a fémérméket.