Hollywood bukáskrónikája, legalábbis az ön könyvében D.W. Griffith 1916-os Türelmetlenségével (költségvetés: 2,5 millió dollár, bevétel: 1 millió dollár) kezdődik és a Macskák minden téren katasztrofális 2019-es filmváltozatával (költségvetés: 210 millió dollár a marketingköltségekkel, bevétel: 75 millió dollár) ér véget. A tárgyalt bukások közt vannak igazi klasszikusok, majdnem klasszikusok és persze nézhetetlen művek is szép számmal. Itt-ott olyan darabok is feltűnnek, amelyek spicces állapotban már-már nézhetőek, ezeket hívjuk bűnös élvezeteknek. A felsorolt bukták közül melyek az ön bűnös élvezetei?

Szerepelnek a könyvben olyan, sokak által borzalmasnak tartott filmek, amelyekkel az évek során megbocsátóbb lettem. Az egyik ilyen Dan Aykroyd első és egyben utolsó rendezése, az 1991-es Eszelős szívatás (költségvetés: 45 millió dollár, bevétel: 9,2 millió dollár). Vannak, akik szerint ez minden idők legrosszabb filmje, én azonban nem osztom ezt az álláspontot. Tartottunk belőle nemrég egy vetítést egy londoni moziban, a Prince Charles Cinemában. Telt ház volt. Őrült egy film, kétségtelen, de van benne ambíció. Az azonban rejtély, hogy a Warner Bros. hogy gondolhatta, hogy ez egy eladható darab. Furcsa egy korcs, de meg lehet szeretni, végül én is megszerettem. És itt kell megjegyeznem, hogy véleményem szerint Geena Davis 1995-ös filmje, A kincses sziget kalózai (költségvetés: 98-115 millió dollár, bevétel: 18,5 millió dollár) nem egy rossz film.

A Renny Harlin-rendezte Cutthroat Island kapitális bukásának jelentős szerepe volt abban, hogy Hollywood még jó ideig ferde szemmel nézett a kalózos filmekre. Aztán jött Johnny Depp és A Karib-tenger kalózai, és megváltozott a szélirány. A maga idejében azonban nemcsak a közönséget nem érdekelte A kincses sziget kalózai, de a kritikusoknak sem volt sok jó szavuk a filmhez.

Már a bemutató előtt mindenki biztos volt benne, hogy nagy bukás várható, és ilyenkor a kritikusok hajlamosak rá, hogy a kelleténél is kíméletlenebbek legyenek, az indokoltál is nagyobbat rúgjanak ezekbe a szerencsétlen filmekbe. Igazságtalanul bántak A kincses sziget kalózaival, de ennél is sokkal igazságtalanabbul bántak William Friedkin 1977-es filmjével, a Sorcererrel (költségvetés: 21-22 millió dollár, bevétel: 9 millió dollár), amely egy igazi klasszikus. Nagyszerű film, de a bemutatója idején szétszedték a kritikusok. Friedkin visszaemlékezése szerint egyetlen amerikai kritikus, a Newsweek szerzője írt csak jót a filmről, a többiek páros lábbal szálltak bele. Ugyanaz történt itt is, előre lehetett tudni, hogy a film meg fog bukni. Tarolt a mozikban a Star Wars, és ezzel a Sorcerer sorsa megpecsételődött. Friedkin épp az ellenkezőjét kínálta, mint amit Lucas: magát a földi poklot. Amire senki sem volt vevő a Star Wars-őrület közepette. Friedkin mögött olyan filmek voltak, mint a Francia kapcsolat és Az ördögűző, de a Sorcerer bukása után úgy érezte – és joggal érezte úgy –, hogy lehúzhatja a karrierjét a vécén. Valamennyire aztán sikerült visszakapaszkodnia, de nem teljesen.

A filmtörténeti klasszikusok egész sorát produkáló, majdnem mindig megbízható Howard Hawks-nak is sikerült felkerülnie a bukáslistára. Hawks és a fáraók nem bizonyult jó párosításnak, pedig olyanok segédkeztek A fáraók földje (költségvetés: 3,15 millió dollár, bevétel: 2,7 millió dollár) munkálataiban, mint a magyar származású díszlettervező legenda, Alexandre Trauner (Trauner Sándor) és Hawks régi író haverja, William Faulkner. „Nem tudom, hogy beszél egy fáraó. Faulkner se tudta. Egyikünk se tudta” – idéz Hawks-t a könyvében. Ha senki se tudta, vajon miért kellett az eredeti Sebhelyesarcú, a Nősténytigris, a Pénteki barátnő, a Hosszú álom és a Vörös folyó rendezőjének épp a fáraókkal kezdenie?

Bevallom, A fáraók földje is a bűnös élvezeteim közé tartozik, vasárnap délutánra tökéletes. Hawks alighanem azt gondolta, hogy itt a remek alkalom, hogy taroljon a pénztáraknál. Az utókor úgy ünnepli, mint a nagy hollywoodi szerzői filmest, de igazi nagy kasszasikerben nem nagyon volt része. Mielőtt a fáraók földjére tévedt volna, a legtöbb pénzt hozó filmje a York őrmester volt. Valószínűleg úgy képzelte, hogy A fáraók földje lesz a belépője a nagy kasszasikerek klubjába. A költségvetés tetemes volt, ő maga is szép summát kapott a rendezésért, joggal gondolhatta, hogy eljött az ő ideje, ő is tud olyan közönségsikert produkálni, mint A palást vagy a Quo Vadis?. Nem kizárt, hogy képes is lett volna rá, csakhogy az ókori Egyiptommal nem tudott mit kezdeni. De nemcsak ő nem tudott, az írói és a színészei sem álltak a helyzet magaslatán.

A legtöbb pénzt a díszletek vitték el, sztárok szerződtetésére már nem igen tellett. Ennél is nagyobb problémát jelentett, hogy a római forgatás során az olasz éttermekben elfogyasztott tésztamennyiség hatására a főszereplők közül többen is kihízták a kosztümjeiket, így némileg kilógtak az ókori szerepeikből.

Joan Collins és Sidney Chaplin a forgatás során egymásba habarodtak, és rendesen belehúztak az éjszakázásba. Nagyokat ettek-ittak, rengeteg tészta és vörösbor fogyott. Ez nem is lett volna akkora baj, ha Collinsnak éppenséggel nem egy sovány, sanyarú sorsú, a fáraónak felkínált nőt kell játszania. Meg is jegyzi a fáraó, hogy „nem úgy festesz, mint aki éhezik”. Erős a gyanúm, hogy ezt a sort az utolsó pillanatban írták a forgatókönyvbe, hogy mentsék, ami menthető. A színészek nem nagyon vették komolyan a forgatást, volt, hogy el is röhögték magukat játék közben, a kamera előtt, ami persze mélységesen felháborította a rendezőt. Mindezek ellenére Hawks kitartóan hitte, hogy A fáraók földjével megüti a főnyereményt. Nem így történt, és ez akkora csapás volt a számára, hogy három évig semmit sem forgatott. 1959-ben tért vissza a Rio Bravóval.

Időrendben a következő katasztrofális produkció a könyvében az 1967-es Doctor Dolittle, amelyen 11 millió dollárt vesztett a stúdió. Mint írja, 1500 állatot kellett egy kicsi angol faluba buszoztatni, és csak arra hat hónap ment el, hogy Chee-Chee-t, a csimpánzt megtanítsák szalonnás tojást sütni. Állítólag napokig állt a forgatás, amikor a filmben alig szereplő zsiráf rálépett a saját péniszére. Egy rebellis kecske pedig megette a rendező forgatókönyvpéldányát.

A saját péniszére rálépő zsiráf a forgatásról szóló megannyi sztori egyike, biztosat nem állíthatunk, de a történet létezik, nem tudtam megállni, hogy ne említsem a könyvemben. Amit viszont biztosan tudunk, hogy Ranulph Fiennes-t (Ralph Fiennes távoli rokonát – a szerk.), a későbbi nagy felfedezőt letartóztatták, mert tiltakozásképpen felrobbantotta a gátat, amit a filmesek építettek, hogy a helyi pisztrángos patak szebbnek tűnjön. Fiennest elbocsátották emiatt a SAS kötelékéből, így indult meg a felfedezővé válás útján. Rengeteg minden történt a Doctor Dolittle forgatásán, a Fiennes-féle incidens csak egyike volt ezeknek. Mégsem ő jelentette a legnagyobb veszélyt, még csak nem is az állatsereglet, hanem a főszereplő, Rex Harrison. Ő volt a legnagyobb díva a jelenlévők közül.

Szerepel egy presztízsfilm a felsoroltak között, amelynek a bukása fájdalmasan érinthette a stúdiót, de egy dolognak legalább hasznát vették: a méregdrága díszletnek.

Igen, ez a Coen testvérek filmje, A nagy ugrás (költségvetés: 40 millió dollár a marketinggel együtt, amerikai bevétel: 2,5 millió dollár). A díszlet leglátványosabb eleme a New York-i felhőkarcolók méretarányos miniatűr modelljei voltak, 400 ezer dollár ment el rájuk, ami nagy pénz volt a kilencvenes évek elején. A használaton kívüli díszleteket általában elégetik, de a mini-felhőkarcolókat megtartották, hátha jók lesznek James Cameron akkoriban beharangozott Pókember-filmjéhez. A Cameron-féle Pókemberből végül nem lett semmi, A nagy ugrás díszletei viszont feltűntek a Mindörökké Batmanben és a Godzillában. Az utolsó jelenésükre egy 2005-ös Nicole Kidman-filmben, A földre szállt boszorkányban került sor. Elég megviseltnek tűntek addigra már.

A nagy ugrásnak két rendezője volt, amiben nincs is semmi rendkívüli, hiszen a Coen testvérek sokáig mindent együtt csináltak, de az már hollywoodi mérce szerint is túlzás, hogy egy filmnek öt rendezője legyen. A Szupernova című 2000-ben bemutatott sci-fi (költségvetés: 70 millió dollár, bevétel: 14,8 millió dollár) pont ennyit, öt rendezőt fogyasztott el, a sorban az utolsó Francis Ford Coppola volt.

A stáblistán a Thomas Lee név szerepelt rendezőként, amely egy kitalált név. Régebben az Alan Smithee-t használták olyankor, amikor egy rendező nem vállalta a végeredményt, ezt váltotta fel a Szupernova esetében a Thomas Lee. A rendezők sorában Walter Hill volt a harmadik, ő dolgozott a legtöbbet a filmen, és végül ő döntött úgy, hogy nem szeretné, ha megjelenne a neve a stáblistán.

És a végén jött Coppola.

Aki azt az instrukciót kapta a stúdiótól, hogy némi utólagos sebészi beavatkozással valami szexit állítson elő. A leforgatott jelenetek között egyetlen szexjelenet volt csupán, Robin Tunney és Peter Facinelli jelenete. Az utómunkával megbízott Coppola ebből az egyből csinált kettőt: Robin Tunney testére Angela Bassett fejét, Facinelli testére pedig James Spaderét illesztették digitálisan. Az sem jelentett akadályt, hogy Tunney fehér, Bassett pedig fekete. Az utómunka során Tunney bőrét sötétebbre változtatták. Igen, ez valóban maga az őrület, de jól mutatja a produkciót övező általános kétségbeesést. Hát így lett végül a két főszereplőnek, Spadernek és Bassettnek is szexjelenetük.

Bukások szempontjából nem is kezdődhettek volna jobban a 2000-es évek. Jött Eddie Murphytől a Pluto Nash (költségvetés: 100 millió dollár, bevétel: 7,1 millió dollár), Ben Affleck és Jennifer Lopez a falnak mentek a Giglivel (költségvetés: 75,6 millió dollár, bevétel: 7,3 millió dollár) és ott volt Halle Berry Macskanője is (költségvetés: 100 millió dollár, amerikai bevétel: 40 millió dollár). Börtönbe azonban csak egyetlen rendezőnek kellett mennie, a Rollerball remake-jét (költségvetés: 85 millió dollár, bevétel: 25,9 millió dollár) jegyző John McTiernannek, és neki sem a filmje minősége miatt.

A Rollerball forgatása nem sok jót ígért (a filmben Dobó Kata is feltűnik – a szerk.), elég nagy volt az aggodalom a készülő film körül. És akkor John McTiernan, a film rendezője, aki korábban olyan akcióklasszikusokat készített, mint a Die Hard és a Predator, szóval McTiernan, valószínűleg némi paranoiától fűtve felfogadott egy Anthony Pellicano nevű magánnyomozót. Azzal bízta meg, hogy hallgassa le a Rollerball producerét, Charles Rovent, aki később Christopher Nolan filmjeinek a producereként vált híressé. Ki tudja, McTiernan talán attól félt, hogy idő előtt elveszik tőle a filmjét, hiszen egyszer már történt vele ilyen, A 13. harcost nem fejezhette be (Antonio Banderas vikinges filmjének Andy Vajna volt a producere – a szerk.). A 13. harcos is híresen problémás produkció volt, végül nem a rendező, vagyis McTiernan, hanem az író, Michael Crichton verziója került a mozikba. Crichton egy csatajelenetet is belerendezett McTiernan filmjébe, de ez sem segített, A 13. harcos nagy bukás lett. Rettenetesen drága film volt, de hogy pontosan mennyibe került, senki sem tudja.

A lényeg, hogy McTiernan megbízta a Rollerball producerének lehallgatásával Pellicanót, aki viszont már az FBI célkeresztjében volt több mint száz zsarolási és más hasonlóan sötét ügy miatt. McTiernan tagadta, hogy köze lenne Pellicanóhoz, ezért, vagyis hamis tanúzásért ítélték börtönre. Az egyéves büntetéséből 10 hónapot kellett leülnie az egyik legalacsonyabb biztonsági besorolású amerikai börtönben. A szabadulása után azonban nem volt visszaút a számára Hollywoodba. Nem kapott több munkát, ami igazán szomorú fejlemény, hiszen a Die Hard rendezőjéről beszélünk, aki kiváló akciófilmeket készített a fénykorában.

Akkor most beszéljünk az idei év nagy bukásairól, amelyek már nem kerültek be a könyvébe. A Joker második része és Coppola Megalopolisza ugrik be elsőként.

Ha egyszer megírom a könyvem folytatását, kezdhetném akár ezzel a két filmmel is. És folytathatnám A hullahó-akcióval, Dwayne Johnson mikulásos filmjével, ami jobb lett volna, ha messze elkerüli a mozikat, és egyenesen streamingre kerül. Elég bizarr, ahogy az új Joker-film tulajdonképpen megtagadta az első rész rajongóit, és az is érdekes történet, hogy Coppola végül a saját pénzéből, a borászata eladásából finanszírozta az évtizedek óta dédelgetett filmtervét. Nem a stúdiók pénzét költötte, hanem a sajátját, nem lehet azzal vádolni, hogy elvette volna a lehetőséget bárkitől is. A saját pénzeddel pedig azt csinálsz, amit akarsz, a Megalopolisz minden tekintetben Coppola saját projektje volt. Olyan ez, mintha vett volna egy hatalmas műtárgyat, amire egy árva lélek se volt kíváncsi.

A nyitókép a Doctor Dolittle egyik jelenete. Forrás: AFP / Photo12 / 20th Century Fox