© mkkp.hu

Műértő: Milyen viszonyban vagy Szegeddel? Azaz: a városlakók hogyan viszonyulnak a munkáidhoz, illetve te hogyan vagy a várossal?

Kovács Gergely: Nyolc éve jöttem Budapestről ide egyetemre, aztán itt ragadtam. Mivel nyíltan, a nevem felvállalásával csinálom ezeket a dolgokat, ezért kénytelen is vagyok úgy csinálni, hogy ne utáljanak, sőt. Ezért használunk például táblamódosításhoz is csak matricákat. Így, ha valakit baromira zavar, simán le tudja tépni, mégsem olyan felháborító, mintha át lenne festve a tábla. Persze emiatt sajnos sok minden ideiglenes. Szeged nagy előnye, hogy éjjel a város amúgy legforgalmasabb helyein is teljesen nyugodtan lehet dolgozgatni, félórákig nem jön senki, és magukhoz képest még a rendőrök is egész barátságosak. Szerencsére a szegediek többé-kevésbé szeretik, legalábbis a fiatalok biztos, de szerintem a középkorúaknál is pozitív a mérleg. Igazából azért lehet ezt az egészet csinálni, mert az ember pozitív visszajelzéseket kap. Más hajtóerő nemigen van. Mindenesetre hozzám a honlapon vagy e-mailen keresztül inkább azok szoktak eljutni, akiknek tetszik a dolog, és egy lekapart matrica sem árulja el, hogy hazavitték, vagy esetleg a kukába került. Ez ilyen műfaj: a kommunikáció egyirányú, általában nem látod, hogyan reagálnak a munkáidra.

© mkkp.hu

Műértő: Milyen ma Szeged, a város hangulata, helyei, a város „szelleme”? Hogyan jellemeznéd?

K.G.: A belváros képét és hangulatát alapvetően meghatározza az a húszezer egyetemista, aki egész nap le-föl lófrál, és feltűnően ráér, úgy napi 25-26 órában. Úgyhogy Szeged eléggé nyugodt, és hihetetlenül lassú. Ez helyenként már-már szürreális mértékű. Valami csoda folytán egy sort itt kétszer annyi idő végigállni, mint Budapesten, s a gyalogosok is ezt a feles tempót tartják. Egy átlagos városban, ha körülnézel nappal az utcán, olyan embereket látsz, akik többnyire sietnek valahová, mennek, mert dolguk van, Szegeden minden és mindenki ráér. Például arra, hogy az utcán plakátokat nézegessen. Nyáron pedig, amikor a diákok hazamennek, üres az egész város.

Műértő: Felidéznéd, hogyan kezdted? És főleg: miért kezdted?

K.G.: Számítógépen már régebben is rajzolgattam, csináltam álreklámokat, ilyesmiket, aztán öt-hat éve elkezdtem - illetve barátokkal elkezdtük - mindezt utcára matricázni. Ekkor már Budapesten voltak matricák. Az elsők a szokásos pár centis darabok voltak, finoman szólva is nem túl egyértelmű mondanivalóval. A 2006-os választásokkor csináltuk az álpártplakátkampányt, aminek a sikere megmutatta, hogy plakátokkal, táblákkal, vicces társadalomkritikával könnyen el lehet jutni az emberekhez. Szegeden elég pár száz plakátot kitenned valamiből, s azt szinte mindenki látja is a városban, és hát csak szívesebben nézegetik ezeket az emberek, ha valami mondanivalójuk is van. A plakátok másik nagy előnye, hogy ezektől a nézők valódi, normális, komoly tartalmat várnak, így jóval hihetőbben lehet dolgokat hamisítani, mint mondjuk matricákon, amik felett a többség figyelme könnyen elsiklik, s így megmaradnak szubkulturális szinten. Amúgy nálam sok előzménye nem volt a dolognak, graffitis sosem voltam, és szabad kézzel még ezt a kutyát se tudom rendesen lerajzolni.

© mkkp.hu

Műértő: A street art egyre kiterjedtebb színtér Magyarországon. Kapcsolatban vagy ezzel is?

K.G.: Ha személyesen a többséggel nem is találkoztunk, de persze ismerem, amit a többiek csinálnak. Ebben körülbelül ki is merül az együttműködésünk. Az az igazság, hogy mindenki annyira más dolgokkal foglalkozik, mint én, hogy nemigen tudnánk együtt dolgozni, és vonattal különben is még mindig öt óra oda-vissza az út. Budapesten én se társadalomkritikát, se humort nem látok, ellenben az ottani dolgok jóval dekoratívabbak, mint nálunk. Másrészt én mereven elzárkózom a pénzkeresettől, ami az ottani srácokról nem mondható el.

Műértő: Érdekel a mai művészet? Azaz: jársz-e kiállításokra? Illetve érdekel-e az, hogy a művészeti színtér hogyan értékeli a munkádat?

K.G.: Szerettem volna, ha érdekel… Megnéztem sok mindent pár évvel ezelőtt, de sajnos nem nagyon tetszettek. Például kifutok a világból a röhögéstől, mikor meghallom, hogy mennyit érnek itthon az öreg avantgárdok képei, meg hogy van, aki négyzetméterre árulja, közben meg egy nagy hakni az egész. Egy átlagember szerintem nem tud felsorolni három élő festőt, és amíg azokat fogja a szakma ajnározni, akiket most, addig ez nem is változik. Természetesen abszolút nem érdekel, hogy ez a bizonyos színtér hogyan értékel engem. De hát miért is érdekelne, ha nem nekik csinálom?

Műértő: Egy interjúban a weboldalad vendégkönyvére hivatkozol. Valaki ezt írta: „racionálisnak beállított világunk igazából teljesen irracionális és embertelen”. Te is így gondolod?

© mkkp.hu

K.G.: Jó szöveg, nem? Egyetértek vele, persze. A bolond a normális, az ártatlan a bűnös, és a szép a csúnya, ahogy mondani szokták. A létező legracionálisabb politikai és gazdasági rendszer igazából a gazdagok uralmát jelenti, az ő hatalmukat a racionális jog védi, racionálisan lassan elpusztítjuk a Földet, és éppoly racionális az is, hogy a levesporos reklámban olyan boldogan vigyorognak a dugóban a jóképű autósok, mintha annál kellemesebbet már el sem lehetne képzelni, mint egy dugóban levesporról álmodni. Minden oké.

Műértő: „Társadalmilag aktív” dolgokat csinálsz; olvasol efféle társadalomkritikai irodalmat?

K.G.: Én Boris Vianon, Kurt Vonneguton meg Philip K. Dicken nőttem fel, gondolom, ezek hatása letagadhatatlan.

Műértő: Megkeresett már a műgyűjtői területről bárki? Nem tudom persze, mennyire „gyűjthető” a munkád, hiszen helyhez van kötve.

K.G.: Nem kerestek még. De ahogy te is mondod, ezek „gyűjthetetlenek”. Fénymásolt lapokról meg stenciles munkákról van szó, de én különben sem adnék el semmit. Nevetséges dolog volna sorszámozott papírokat árulni, amiken van öt mondat gépelt szöveg. E-mailben szokták elkérni a plakátokat, én meg bármit szívesen elküldök. És persze az utcáról is haza lehet vinni a dolgokat, nekem ez a legszimpatikusabb gyűjtési mód. Ki kell bontani a falat, én így csinálnám.

Műértő: Hogyan dolgozol: milyen sűrűséggel és milyen módszerrel? Tudatosan készülsz vagy improvizálsz?

K.G.: Változó lelkesedéssel, de azért az elmúlt három évem nagy része ezzel telt el, leszámítva az előző telet, amikor nem nagyon csináltam semmit. Könnyen el lehet tölteni baromi sok időt ezzel; először is meg kell rajzolni az ábrákat gépen, kinyomtatni, kivágni a sablont, a matricát, elkészíteni a táblákat, majd el kell menni este kirakni, ha elég lassan csinálod, akár egy egész nap rámegy pár táblára. Mostanában az visz el rengeteg időt, hogy a táblákat, amiket azóta leszedtek, felfestegetjük a nagyobb maradandóság céljából.

© Műértő

Műértő: Ezekben a munkákban sok a humor; olykor kemény és éles is. Hogyan reagál rá az utca népe, és hogyan a város gazdasági-politikai vezetői?

K.G.: Pont a múlt héten kérdezték erről a polgármestert a helyi rádióban, ő - legalábbis a választási kampány kapcsán - azt mondta, hogy tetszett neki. Az utca népe meg elnevetgél a plakátokon. A humor és az abszurditás szerintem a leghatékonyabb kommunikációs eszköz. Nem hiszem, hogy bárki figyelmét is különösebben felkelti egy „Ne vágd ki a fákat!” feliratú plakát, ez ugyanolyan közhelyes, mint a reklám. Persze a reklámosok könnyű helyzetben vannak, nekik nem muszáj jól végezni a dolgukat, úgyis kikerül több száz óriásplakátra ugyanaz a reklám, kénytelenek észrevenni az emberek. De ha kisebb mennyiségben, kevesebb pénzből dolgozol, akkor kénytelen vagy valami hatásosabb formába önteni a mondandódat. Megkockáztatom, hogy egy „Vágjuk ki az összes fát!” feliratú óriásplakát többet ér, bármilyen hülyén hangzik is.

Műértő: Akart-e a politika vagy a corporate-világ felhasználni?

© mkkp.hu

K.G.: Éppenséggel igen. Nem akarok most itt konkrét nevek emlegetésével égetni senkit se, de már több cégtől írtak. Már az ötlet is abszurd. „Nézd, ott az a csávó, ügyesen fikázza a reklámokat, na, ő biztos tudna nekünk valami jó reklámot csinálni, kérdezzük meg!” Nem hülyeség? Szerintem a weblapot végignézegetve elég könnyű kitalálni, hogy mit gondolok a reklámokról, és hogy mennyi kedvem van ilyeneket csinálni. Másrészt pedig úgy vettem észre, hogy a street-artosok közül, aki pénzt kap a dolgaiért, az nem is képes onnantól kezdve semmi jót kitalálni. Leáll az agya, vagy nem tudom. Ennek az egésznek pont az adja a lényegét, hogy nem pénzért csinálod, és ezért különösen szomorú, hogy aki csak teheti, belemegy a pénzes dolgokba.

Műértő: Jogi szempontból védve vagy? Mi történik, ha egy nagy cég beperel? Úgy tudjuk, a MÁV meg is tette…

K.G.: Ellentmondásos a helyzet. Tudják a neved, nappal bemész a tévébe, nyilatkozol újságoknak, éjjel meg bujkálsz a rendőrök elől, és próbálsz úgy dolgozni, hogy senki se lásson meg, ami persze nem szokott sikerülni. Engem is már rengetegszer elkaptak rendőrök, biztonsági őrök, de egész egyszerűen sosem történt semmi, csak hagytak elmenni, kivéve azt, aki lefújt festékkel, de az meg csak vicces volt. A lényeg szerintem, hogy ezt az egészet úgy kell csinálni, hogy szeressék, akik látják, és ettől lesz védett is az ember. Persze az is fontos, hogy ne okozz valódi kárt. Minden városban meg lehet találni azokat a helyeket, tárgyakat, amikért nem kár. Egy óriásplakátot, rajta a gagyi reklámmal senki sem sajnál. Ha bírják, amit csinálsz, akkor nem lesz semmi gond. Se a polgármesternek, se a feltételezett „nagy cég” PR-jának nem jön jól, ha egy szimpatikus jelenséget bánt. A MÁV-nak nincs PR-ja, ezen buktam tizenötezret.

A cikk a Műértő című művészeti folyóirat szeptemberi számában olvasható.