Tony Oursler: Sokszínű MPD, 2005 © Műértő

A vártnál pozitívabb értékesítési arány ez alkalommal – a dollár gyengülése következtében bizonytalanabb amerikaiak helyett – elsősorban az európai, orosz és ázsiai gyűjtőknek volt köszönhető. A műkereskedők pedig igyekeztek a biztonságos értékeket előnyben részesítő közönség kedvébe járni, és az üzletileg már bejáratott – kevésbé extrém, sokkoló vagy kísérletező – művek irányába vitték a kínálatot.

A Manhattan nyugati szélén, a Hudson folyó partján, a Pier 94 hangárépületében 10. alkalommal megrendezett eseményre az idén (közel négyszer annyi jelentkező közül) 160 galéria kapott meghívást. Az év legjelentősebb New York-i műkereskedelmi fórumán 30 százalékos arányban szerepeltek a helyiek, míg az Egyesült Államok más városaiból érkezett a résztvevők 11 százaléka. Húsz – túlnyomórészt európai – ország galériái tették ki a jelenlévők 53 százalékát: többségük most is Londonból jött, és csak közel feleannyian érkeztek Berlinből, kontinensünk másik kortárs művészeti központjából. Az élénk nemzetközi érdeklődés ellenére csak nagyon kevés, mindössze 2 százalékos volt az ázsiai részvétel, Kelet-Európából pedig mindössze egyetlen kiállító mutatkozott be: a kolozsvári Plan B Galéria. A világ minden tájáról özönlött viszont a közönség, különösen mivel a Whitney Biennálét és a New Museum új épületének meghosszabbított kiállítását is erre az eseményre időzítették.

Az 1994-ben a Gramercy Park hotelszobáiból indult, kísérletező szellemű, feltörekvő művészeket képviselő vásár időközben már nemcsak színhelyén, de a profilján is változtatott. A galériák a piac megfontoltabb szemléletéhez igazodva inkább a megalapozott karrierű, ismert, műkereskedelmileg biztosra menő alkotók munkáit részesíttették előnyben. A továbbra is magas színvonalú, de biztonságra törekvő művek egyhangúvá, egysíkúvá tették a vásárt. Ennek ellenére a galériák között azért akadt néhány, amely az üzleti megfontolásokkal szembemenve erre az alkalomra kialakított koncepcióval, kurátor által összeállított kiállítással, projekttel jelentkezett. A New York-i Ronald Feldman Galéria például Eleanor Antin több részből álló installációját, A balerina szerelmei című történetet mutatta be videofilmek, fotók, naplójegyzetek formájában. A nézők mint egy forgószínpadon járkáltak körbe, kutakodtak a standon, hogy belessenek az Orosz Balett valamikori csillaga magán- és színházi életének nyilvános eseményeibe és titkos bugyraiba.

Néhány monumentálisabb mű a méretével próbálta magára vonni a látogatók és a sajtó figyelmét. Így a német Eva Presenhuber Galéria standján Sylvie Fleury hosszában elfűrészelt élethű roncsautója csillogott rózsaszínű árnyalatban, a genfi/pekingi Urs Meile Galéria pedig a népszerű kínai művész, Ai Weiwei méteres, színes porcelánedényben mutatott be féltonnányi igazgyöngyöt. A provokatív szelleméről ismert Thomas Hirschorn most is egy nagyméretű installációval jelentkezett, de az asztallapból kiemelkedő, filozófiakönyveket és különböző szerszámokat felmutató kezek látványa a tőle megszokott erőszakot, pornográfiát nélkülözve simult a környezetébe. A nagyméretű festményekkel nevet szerzett berlini Eigen & Art Galéria a lipcsei Maix Mayer Tajvanban és Kelet-Németországban készült, modern építészetet ábrázoló fotóit helyezte el mintás tapétával borított standja falain. A VIP-tér válaszfalán a pszichedelikus alkotásaival feltűnt, de mára klasszikussá vált brazil Vivid Astro Focus színes, mozgalmas falfestménye jelentett némi változatosságot a kimért megbízhatóságban.

Az értékesítés terén – a várakozásokkal ellentétben – a profiljukból fakadóan kísérletező szellemű szatellit vásárok is jól szerepeltek. A friss hangulatú Pulse több olyan jó nevű galériának nyújtott bemutatkozási lehetőséget, amely anyagi vagy más okokból nem került – vagy nem is kívánt bekerülni – a nagy presztízsű, de igen költséges Armory Show-ra. A Volta New Yorkot Bázelben kezdeményezték, és most mutatkozott be először Amerikában. Újításként csoportos helyett egyéni kiállításokat tűzött programjára: a standokon mini retrospektív bemutatókat rendeztek. Így több olyan mű is előkerült, amely nem feltétlenül a közelmúltból származik, korábban máshol is szerepelt, így a vásár kevésbé bizonyult aktuálisnak. Idén is a Lincoln Center szomszédságába, egy sátorba költözött ki a Scope Art Fair, ahol az árak általában jóval ötvenezer dollár alatt maradtak.

A Broadwayra nyíló – alternatív szellemű kiállítási programjai miatt népszerű – Svájci Kulturális Intézet most először rendezett művészeti vásárt tágas galériájában. A Dark Fairen (Sötét vásár) a galériák olyan műveket állítottak ki, amelyek külső világítás nélkül is működnek, ugyanis nemcsak az ablakokat sötétítették el, de a rendezvény néhány napjának idejére a lámpákat is kikapcsolták.

A hotelszobákban megrendezett vásárok sokkal kevésbé törekedtek a kísérletező szellemre. Inkább a hagyományos, minőségükben is gyengébb színvonalú, elsősorban a tetszetősségre, dekorativitásra törekvő műveket részesítették előnyben. Különös hangulatának köszönhetően talán csak a legendás Chelsea Hotel emelkedett ki valamennyire közülük. (New York, március 27–30.)

Bagyó Anna