Jóféle zúzás két részben
A European Mantra és Vernon Reid zenekara, a Masque koncertje előtt, az A38 hajó színpadára lépve nem viccből kérdezte a szervező Smart Music képviseletében Szepesi Mátyás, hogy vajon hányan hoztak füldugót a nézők közül. Valami vadság következett, két felvonásban. Jóféle vadság.
Vernon Reid & Masque, European Mantra
február 20., A38 hajó
Vernon Reid Rockba oltott stílusok |
Az első félidőben a Mantra logisztikai okokból a színpad bal oldalára tömörült hangszereivel. Így jól látták egymást, hogy rendszeresen összemosolyoghassanak, amikor a rendkívül kimunkáltan becsapós, izgalmasan elcsúsztatott belső hangsúlyokkal teli groove-ok rutinos előadása közben sikerült egy-egy tökéletes mikro-párbeszédet előadniuk. Hangosak, acélosak, erőteljesek voltak, de a hangerő következtében a fülünkben létrejövő bódító alapzúgáson mégis könnyen átjutottak a finomságok: Nagy János virtuóz, íves szintetizátorszólói; Papesch Péter és Borlai Gergő szimultán meglepetés-figurái és Lukács Péter „Peta” hang-csillagszórói. Egyre kerekebb a Mantra, egyre inkább hasonlítanak önmagukra, s kevésbé az inspirációs forrásaikra. Szeretnek így együtt zenélni – ezt láttuk-hallottuk mi is a hajó gyomrában.
A rövid átszerelés után színpadra lépő Masque első megszólalása alapján úgy éreztem, ma este a Mantra-élmény lesz maradandóbb. Stílusosan tálalt, de egyszerűbb, instrumentális rockkal indított az amerikai csapat. Reid – akit legtöbben az egykori Living Colour zenekar frontembereként ismernek – elmélyülten tekert torzított gitárján; Leon Gruenbaum blazírt arccal paskolta a billentyűket és Samchillian nevezetű övszintetizátorát; a leginkább egy alter-metál zenekarba illő küllemű Steve Jenkins basszusgitáros pengetés közben érdeklődő arccal járkált, és szemlélte, hogy is néz ki egy magyar közönség; Donald McKenzie pedig már az első perctől kezdve teljes energiával hajtott a dobok mögött. Aztán szép lassan, fokozatosan bűbájt bocsátottak ránk. A rockos alaplégzésbe egyre újabb stílusok lehelete szüremlett be, a reggae-től a jazzen és a funkon át a pszichedelikus, kísérleti, elektronikus érzetekig – még egy Radiohead-szám is felcsendült –, s mindezt a legteljesebb hitelességgel, összeérett, új minőséget hozó elegyként szólaltatta meg a négy muzsikus. Gruenbaum blazírt attitűdjére óriási hangterjedelmet bejáró, szinte az értelmezhetőség határán mozgó, űrbéli hangszíneket varázsoló Samchillian-szólóival, éteri klarinétjátékával és vokálozásával cáfolt rá, de Jenkins is hamar feledtette finoman kemény, arányos és ötletes basszusgitározásával, hogy korábban grunge-zenésznek gondolhattuk. Reid megmutatta, hogy énekelni is tud, s szövegei elgondolkodtatóak, de gitárjával azért erőteljesebb hatást képes gyakorolni hallgatóira.
Becsukott szemmel, a terem hátsó sarkából is megmondta volna bárki az egybegyűltek közül: a Masque New Yorkból jött, onnan, ahol minden megtörténhet és meg is történik - a zenében is. Csaknem két órán át, a közönséggel egyre jobban összemelegedve, szinte kimeríthetetlennek tűnő zenei ötlettárházat bemutatva muzsikáltak. Úgy éreztük, semmit nem rejtettek álarcuk mögé.
Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely