Liszt Ferenc Kamarazenekar, km.: Yefim Bronfman (zongora)
január 25., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Rolla János Pontos, hajlékony muzsikálás © Gramofon

Kezdjük a csalódással. Yefim Bronfman Mozart c-moll zongoraversenyét (K. 491) játszotta - ki tudja, milyen felfogásban? Úgy tűnt, hogy Rolla János és együttese sem tudta. Az biztos, hogy nem könnyen tárja fel magát ez a versenymű, a közönség is nehezebben talál utat hozzá. Mozart az elkomorodás művésze volt, Maynard Solomon magyar nyelven a múlt év végén megjelent, hatalmas, pszichoanalitikus Mozart-monográfiájában külön fejezetet szentel ennek a kérdésnek Szorongás a paradicsomban címmel. Mit kezdjünk egy olyan Mozart-darabbal, melynek már a nyitógondolatait is félreérthetetlenül a félelem kormányozza? Hová mehetünk innen tovább, ha nem Beethovennek születünk, aki pont az ilyen kezdetekben találta meg heroikus küzdelmeinek kiindulópontját? Utalhatnánk Charles Rosen figyelmeztetésére is: „A mű szokatlanul sok problémát jelentett Mozart számára, nemcsak részleteiben, hanem arányaiban is. A kézirat rengeteg javítást és átírást mutat, a nyitó ritornellbe pedig egy igen hosszú, új szakasz került be utólag – az ilyenfokú változtatás rendkívül ritka Mozart gyakorlatában”. Nem állítom, hogy a szerzői problémákra vagy annak természetére rá kell mutatni egy interpretációnak (a c-moll zongoraverseny mindezek mellett a legnagyobb Mozart-kompozíciók közé tartozik), de azt igen, hogy a mű szokatlan, egyedi megoldásait, átlagot felülíró vonásait érzékelhetővé kell tenni. Bronfman előadása azonban el sem jutott addig, hogy megoldásait, javaslatait vitassuk. Ugyanis semmit sem mondott, így-úgy lejátszott hangokat. Az így-úgy pedig éppen eléggé tágas játékmód ahhoz, hogy egy karmester nélkül játszó együttes képtelen legyen alkalmazkodni hozzá. Ilyen mértékű aszinkronitást szólista és zenekar között ritkán tapasztalni. Úgy vettem észre, hogy Bronfman amúgy sem sok kedvvel kezdett zongorázni, és az a kevés is teljesen elenyészett az eredménytől. Kedvetlenségét az is növelte, hogy tisztában volt saját felelősségével.

A koncert nyitószáma Grieg Holberg-szvitje volt. Tiszta, vonószenekari muzsika. Az akusztikai tisztaságot a Liszt Ferenc Kamarazenekar egészen kis létszámmal – tehát a nehezebben járható úton – biztosította. Minden tökéletesen hallatszott, miközben alig-alig lépték túl a közepesen hangos fokozatot. S valahogy a muzsikálás jellege is a tisztaság fogalmával írható le a legplasztikusabban. Pontos, mégis hajlékony muzsikálás, egyszerű, kitalációk nélküli formálás, természetes folyékonyság jellemezte a zenekar munkáját. A zene különösebb erőszak nélkül tárulkozott fel. Apró bizonytalanságra csak az utolsó, mini-concertante tételében, a hegedű és a brácsa szólóiban figyeltem fel. Ez is csak azért volt feltűnő, mert addig az elíziumi mezőkön érezhettük magunkat. Ez a zenélés egyébként nem különösebben divatos manapság, talán mert túl sokat kíván a hallgatótól, s nem ad készen semmit. Az erősen foghíjas nézőtér erre utalt, a minőség alapján ugyanis a csillárra szóló helyeket is el kellett volna adni.

Ugyanezt a színvonalat élvezhettük az est második felében, Schubert B-dúr szimfóniájában. Varázsos fiatalkori darab. Kis részleteiben teljesen schubertes, nagy általánosságban szinte egyetlen eredeti gondolat sincs benne, az ifjú Mozart ötven évvel későbbi kiadása. A menüett tétel pedig egyenesen a nagy g-moll szimfóniából lépett elő. A rövidke második részt Rolla Jánosék éppen ezért a Mozart-menüettel toldották meg. Olyan ráadást adtak, mely szervesen illeszkedett a teljes koncerthez: a klasszicizáló Grieghez, a komor zongoraversenyhez és az üde szimfóniához.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely