Az Academy of St. Martin in the Fields kamarazenekar hangversenye
Km.: Baiba Skride – hegedű, karmester: Sir Neville Marriner
január 15., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sir Neville Marriner dirigál. Elképesztő árnyalatok © Gramofon

Az általunk a közelmúltban hallott, világhírű zenekarok produkciójából általában hiányzott a tűz, a szív és a lélek. A Trafalgar Square melletti klasszicista templom nevét viselő zenekar is kívülről-belülről ismeri azokat a darabokat, amelyeket itt megszólaltatott, mégis úgy muzsikáltak, mintha most először léptek volna a nyilvánosság elé. Ennek a lelkesedésnek forrása és inspirálója az a nagyszerű brit dirigens, akiről senki nem gondolná, hogy 83 éves. Az általa egy év híján fél évszázada alapított kamarazenekar ma már legtöbbször karmester nélkül lép fel (ezekhez a művekhez sem lett volna feltétlenül szüksége dirigensre), bámulatra méltó azonban, milyen odaadással, s micsoda lankadatlan koncentrációval vetette alá magát a biztos kezű Maestro, Sir Neville Marriner kérlelhetetlen ritmikai pontosságot igénylő, roppant energiákat felszabadító akaratának.

Elképesztő, mennyi dinamikai és artikulációs árnyalatra képes Marriner együttese, amelyben a harmincegynéhány muzsikus összjátéka –a tökéletesen koordinált erősítések és halkítások folytán – egyetlen hangszerré olvad össze. A koncert nyitányaként felhangzott Kodály-mű, a Galántai táncok kezdő brácsadallamát érezhetően nem a magyar népdalok ismeretében formálták meg, azonban már itt kiderült, hogy a páratlan fegyelmezettség az együttes kisebb egységeiben is fellelhető. Ez a darab, amellyel talán tisztelegni kívánt előttünk a brit kamarazenekar, kiválóan alkalmas volt arra, hogy a fúvósok is bemutatkozzanak, és egyenként megmutassák, milyen művészek. Ezúttal tekintsünk el attól, hogy költői hasonlatokkal és más jelzős szerkezetekkel jellemezzük az első fuvolista, az első klarinétos, az első kürtös vagy a két trombitás játékát. Legyen elég annyi, hogy én még sosem hallottam ennyire összehangolt, tiszta, ugyanakkor a személyiségjegyeket is előtérbe helyező fúvóskart.

Dvořák a-moll hegedűversenyében a lett születésű Baiba Skride mutatkozott be. Voltaképpen nem volt más dolga, mint tisztán eljátszani a remekmű-kategóriába aligha sorolható hegedűversenyekben megtalálható virtuóz cifraságokat. A mindössze huszonöt éves hegedűművésznő ezeket makulátlanul abszolválta, de már itt feltűnt, mennyi színnel, vonásnemmel, vonósebességgel, karsúllyal és vibrato-fajtával él. A zenekar ezúttal háttérbe húzódott: minden tagja a fiatal hegedűsre fülelt, beteljesítve azt, amire nevükben is utalnak: a kamarazene áttetszőségét. Lélekemelő pillanatként emlékezem vissza arra is, amikor az első kürtös és a szólóhegedű szólama összetalálkozott, majd együtt halt el. Az ifjú hegedűművésznő Stradivarijának éteri hangját a ráadásban élvezhettük igazán: Bach d-moll hegedűszonátája lassú Sarabande-tételének végére úgy tűnt, mintha a teremben ülő 1800 embert elvarázsolták volna.

Mendelssohn Olasz szimfóniájának előadása is a már említett ismertetőjegyeket hordozta magán, noha a második tétel elején majdnem megállt bennem az ütő, mert a félig kottából, félig anélkül vezénylő Marriner rossz pillanatban intett a csellószólamnak. Azonban a zenekar „feje”, legalábbis a csellószólamé (mind a hat) a helyén volt, s nem lépett be senki rosszkor. Összességében azzal a felfedezéssel szolgált ez az este, hogy zenekari művet is lehet hajlékonyan, kamarazene-szerű kidolgozottsággal előadni. Sőt, erre csakis egy ilyen, kisebb létszámú, de kivételes muzsikusokat tömörítő együttes képes. Nagy koncert volt.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely