Verdi: Don Carlos
február 3., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Újra leszögezzük: több példa is igazolta, hogy a hangversenyteremben sikeres operaelőadások hozhatók létre, ha akad egy felelősséget vállaló személyiség, aki eldönti és következetesen végiggondolja, mit akar csinálni. Csak „jelezni” vagy teljes illúziót adni, esetleg egyszerűen csak megszólaltatni egy művet - jó akusztikai körülmények között, a lehető legmagasabb zenei színvonalon. Határozni kell, és nem lehet is-is alapon dolgozni.

Ha a február 3-ai előadás létrehozóit az a nemes cél motiválta, hogy az operairodalomban kevéssé jártas emberekkel megismertessék Verdi remekművét, sajnálattal kell tudtukra adnom, vállalkozásuk nem ért célt. A közönséget félrevezették, a Don Carlos nem úgy és nem arról szól, amit ez a verzió sugallt. Ha pedig arra számítottak, hogy a nézőtéren ülők úgyis alaposan ismerik a darabot, s ezért elég, ha a fülüknek szereznek gyönyörűséget – nos, így sem pozitív a mérleg.

A Fülöp királyt megszemélyesítő finn basszista, a nemzetközi piacon jól jegyzett Jaakko Ryhänen becsülettel elénekelte szólamát. Sőt, a harmadik felvonásban megkísérelte igazi drámai szituációvá fejleszteni párbeszédét a Főinkvizítorral. Szemüveges partnere azonban a kottát lapozta heves indulattal. Ami nem csekély mulatsággal szolgált, mert Peter Lika német énekes hagyta magát - ahogy a librettó írja – vak öregemberként be- és kivezettetni, csak az éneklés idejére tért vissza a látása, nyilván csodatévő kottaállvány elé állították. Mármost, ha csak olyan művészt tud valaki szerződtetni, aki nem birtokolja a szerepet, akkor a vakság éppúgy elhagyható, mint a királyi kert szökőkútja vagy a királyné leveles ládikája, valamint számos más kellék és eszköz. Hiszen amúgy is tudtunkra adták: „félszcenikus” - értsd: félig szcenírozott - előadásra ültünk be. (A „félszcenikusságban” egyébként Selmeczi György volt a tettestárs.)

A címszerepet a szintén elég jól jegyzett, de most erőtlen szlovák tenorista, Ludovit Ludha alakította. Igaz, Hollerung Gábor karmester valamilyen rejtélyes okból a zenekar rézfúvósait és ütőseit helyezte a zenei megvalósítás előterébe. Időnként a csaknem száztagú, egyesített kórusnak is meg kellett küzdenie a hallhatóságért. Csak egy olyan nagyszerű művész volt képes áténekelni ezt a brutálisan vaskos hangzást, mint Wiedemann Bernadett. Tökéletesen bírja Eboli hercegnő minden hangját, és a szerep minden mozzanatát, miatta érdemes volt végigülni az estét.

Busa Tamás Posa márkija aggodalomra adott okot. A sokat foglalkoztatott bariton bizonyára jól ismeri a szólamot, de nyilván egy olyan változatban tanulta meg, amelynek már anno félig besült minden második patronja. Kérdezhetik: mi maradt mára? Nem sok. Az előadás legsúlyosabb félreértése Erzsébet szerepében Szolnoki Fatime. Nem énekel, csak hangokat ad ki, mégpedig meglehetősen csúnyákat. Lehet, hogy található olyan énekmester, aki ebből a matériából képes lesz élvezhetőt formálni. Gyorsan meg kellene keresni, az avítt énekes manírokat meg levetkőzni, azok úgysem segítenek. Az énekkarokon kívül még volt egy pozitív hőse a produkciónak: a szerzetes, vagyis V. Károly alakjában Altorjay Tamás.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely