Bécsi Filharmonikus Zenekar
Km.: Lang Lang (zongora), karmester: Daniel Barenboim
február 19., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Lang Lang Téveszmék Bartókról © Gramofon

Túlfinomult zeneismerők körében szinte kötelező Lang Lang pályafutását gyanakvással szemlélni. Lemezei erre jócskán adnak is okot, én azonban semmilyen előítéletet nem táplálok a kétségtelenül tehetséges, 25 éves kínai zongoristával kapcsolatban. Miért is táplálnék, hiszen körülbelül egy évvel ezelőtt, amikor a Budapesti Fesztiválzenekar szólistájaként járt nálunk, Rahmanyinov II. zongoraversenyét meggyőző muzikalitással szólaltatta meg. Nem emlékszem pontosan, milyen ruhát viselt tavaly – talán ugyanazt, amit most –, de akkor nem is volt jelentősége, most azonban úgy tűnt, hogy a sújtásokkal díszített, zsinóros kung-fu köntös híven tükrözi Lang Lang és Bartók viszonyát. A kis kínai megsemmisítő csapásokat mért Bartókra, aki Lang Lang képzeletében úgy él, mint egy kizárólag külsőségeiben magyar zeneszerző; egy szertelen, civilizálatlan kicsi nép egzotikus zsenije, indulatos fickó, aki ugyan hatásosan gesztikulál, de oly kevés rációval, hogy aligha követelhet magának helyet Európa zenei panteonjában. Egy ilyen Bartókot állított tehát elénk, elképesztően sok hanghibával, paródiává züllesztett ritmikával, túlzó hangsúlyokkal, feleslegesen forszírozott tempókkal, hiteltelen erőfeszítéssel. S mindezt kottából.

Az első tételt azonban nem csak ő tette elfogadhatatlanná. A híres-neves és valóban világszínvonalú zenekar fúvós szekciója úgy játszott, mintha most látta volna először a kottát. Az hagyján, hogy totálisan szétesett az egész tétel, de (és ez nem túlzás) egyetlenegy tisztességesen megfújt, minimálisan artikulált hang nem hagyta el a hangszereket. Olyan volt az egész, mintha mindenki véletlenül fújna bele a fúvókákba vagy a sípokba. A második tétel vonós kísérete ezzel szemben maga volt a tökély, a szép hangzás diadala. Lang Langban is megindult valami, de a tétel közepét ismét komikussá maszkírozta. A zárótételben, ha nem is teljesen, de visszatért a nyomasztó kezdeti színvonal. A közönség pedig sajnos ünnepelt, ráadásért ácsingózott, és amikor arcpirító módon Barenboim és Lang Lang négykezesezni kezdett, úgy érezte, mintha hájjal kenegetnék. Ugyan kit zavart, hogy Schubert Katonaindulója, ez a bájos gyerekdarab olyan messze áll a II. zongoraversenytől, mint Lang Lang Bartóktól. Cirkuszi esztrád-egyveleg. Ez lenne az előadóművészet csúcsa?

Az előzetes program szerint Bartók Táncszvitje és Schumann IV. szimfóniája szerepelt volna műsoron. Barenboim családi okok miatt lemondta a bécsiekkel terezett koncertsorozatot, de valamiért a budapesti koncertet elvállalta (illetve nem akarta lemondani). A Táncszvit mindenesetre jól járt a műsorváltozással. A Schumann-darab helyett pedig Bruckner VII. szimfóniáját adták elő. Nem rossz csere, ha az ember a bécsiek „sound”-jára vágyik. Nem csalódtunk, tényleg világelső együttes tette tiszteletét Budapesten, szépen, ápoltan szólt a zenekar. Az interpretáció azonban átlagos volt: Barenboim sem eredeti, sem átszellemült, sem kongeniális értelmezést nem nyújtott. (Bruckner- és Mahler-felvételeit ismerve nem is vártam tőle.) Az egész műre az elégikus hangütés és valami gyógyíthatatlan, végzetes, megmásíthatatlan depresszió telepedett rá. Bízzunk benne, hogy nincs semmi köze eme látleletszerű tolmácsolásnak a koncertsorozat lemondásához.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely