Herbie Hancock koncertje
július 24., Veszprémi Ünnepi Játékok

Herbie Hancock Mindig megérzi, mire van fizetőképes kereslet © Gramofon

Herbie Hancock néhány hete kezdődött, River of Possibilities című turnéjának tizenharmadik állomását a gyanús időjárás miatt nem szabadtéren, hanem a Veszprém Arénában rendezték. A helyszín elég jól vizsgázott: méretei, arányai és adottságai alkalmasnak mutatkoztak arra, hogy otthont adjon „zajosabb” jazzkoncerteknek. Jókora molinókkal még a várudvar hangulatát is igyekeztek a csarnokba idézni.

Hancock általában is kiemelkedő érdeklődésre tarthat számot, hiszen az egyik legnagyobb élő zongorista, műfajteremtő komponista és karizmatikus zenekarvezető. Most, hogy River – The Joni Letters című lemezével elhozta az év legjobb albumának járó Grammy-díjat – hatalmas meglepetést okozva a könnyűzene világában –, talán még többen döntöttek úgy, hogy élőben is meghallgatják. A vonzó szempontok közt lehetett még a zenekartagok listája, amelyen Chris Potter tenorszaxofonos, Lionel Loueke gitáros, Dave Holland bőgős és (18 év után újra) basszusgitáros, valamint Vinnie Colaiuta dobos szerepelt. Össze is jöttünk jó kétezren.

A várva várt első megszólalás, az 1974-ben keletkezett Actual Proof mindenkit lelkesedéssel töltött el. Különösen azokat, akik jobban szeretik, ha Hancock a dinamikusabb oldalát mutatja, és a 2006-os margitszigeti fellépésének vagy a minden babért learató River című lemezének visszafogott, sőt bágyadt pillanataitól ódzkodnak. Most azonnal a pirosba lendült az élményszint-mutató. Senki nem hagyott magának bemelegítési időt. Hancock már az első szólójában az extázisig jutott, ahová legszorosabban Colaiuta, majd Potter követte. Holland a tőle megszokott széles mosollyal az arcán és a nem megszokott basszusgitárral a kezében követte pontosan az eseményeket. Loueke is szorgosan akkordozott, de ekkor (és a többi sűrűn hangzó számban) kevéssé hallatszott ténykedése. Később szerencsére jutott neki is egy hosszabb szólólehetőség.

A repülőrajt után aztán hamar visszafogta a lovakat a főnök. Elmondta, a turné címe azt jelzi, hogy ők most jórészt a 2005-ös Possibilities és a tavalyi River számai közül szemezgetnek, vagyis egykori pop-rock-slágerek és Joni Mitchell-szerzemények jazzként értelmezett változatai lesznek terítéken. A River számai adják a melankolikusabb, a Possibilities darabjai pedig a pörgősebb hangvételt – prognosztizálhattuk. Vokális opuszokról lévén szó, jött a két énekesnő, Sonya Kitchell és Amy Keys, s velük – különösen Kitchellel – valami egész más, mint amitől az első percekben dobolni kezdtünk a térdünkön. Tudom, a fátyolos női hangok divatja uralkodik, s nem tehetek mást, mint megvárom, amíg egyszer elmúlik. Hancock – azon túl, hogy egy kolosszus – mindig érzi, mire van épp fizetőképes kereslet, s bár szerintem Kitchell idegen testként működött a színpadon, a főnök megpróbálta elhitetni velünk, hogy személyében egy csiszolatlan gyémántot mutat fel. Amy Keys vele szemben csiszolt gyémántnak is beillett, hangja és színpadi megjelenése is átütő volt.

Azt bölcsen gondolta Hancock, hogy kizárólag a River és a Possibilities dalainak megszólaltatásával öngólt lőne, ha már egyszer olyan hangszeres nagyágyúkat hozott magával, mint a nevezettek. Az instrumentális vizekre Loueke 17/8-ban írt számával, s benne egy egészen elképesztő Colaiuta-szólóval eveztünk vissza. Újjáéledt lelkesedésemet azonban letörte egy hosszú, parttalan, átgondolatlan Hancock-szóló. Úgy nyomogatta szintetizátorát különböző hangszíneken, mintha közben a berendezés felhasználói kézikönyvet lapozgatná. Majd egyszercsak úgy döntött, kortárszenei kiruccanást tesz a Faziolin, ahová térkép és tervek nélkül indult, így el is tévedt, de ez láthatóan nem aggasztotta. Mondhatnánk, hogy 68 éves jazz-félisteneként ő már bármit megtehet. Kétlem, hogy így lenne, ha annak a bárminek az élvezeti és a művészi értéke is csekély.

A lezárás, ha kiszámítható is volt, megint helyükre tette a dolgokat. Megkaptuk a Cantaloupe Islandet és hosszas tapsolás után a Chameleont – ahogy 2006-ban is. Meg újabb fergeteges Potter-szólókat kíméletlenül tökéletes kísérettel – ahogy 2006-ban nem. Hancock búcsúzóul megint túllőtt a célon egy nagyon hosszú, nagyon perkusszív szólóval, amelynek percekig tartó csúcspontja végül már fájt a fülnek. Vajon miért nem érezte, hogy sok?

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely