Les Musiciens du Louvre
Km.: Anne Sofie von Otter (ének), Florian Cousin (fuvola),
karmester: Mark Minkowski. március 29., Zeneakadémia

Marc Minkowski Elbűvölőek voltak © Gramofon

A műsoron szereplő darabok 1860 és 1930 között keletkeztek, stilárisan valamennyi a XIX. század utolsó évtizedeinek francia zenéjét reprezentálta. A zenekar korhű instrumentumokon játszott (íme, már ezt a korszakot is kezdi bekebelezni a historikus mozgalom), ám nem hangszer-kópiákon, hanem valóban ebben az időben készített és használt hangszereken. Például egy közel százéves, fatőkés Erard-zongorán, egy Debussyt is „ismerő” hárfán, bélhúros vonósokon, különleges hangszínű angolkürtön, oboán és klarinéton, valamint „életveszélyes” kürtön. Az egyébként 440 Hz-re hangolt zenekar hangzása markánsan eltért mind egy modern, mind egy tipikus historikus együttesétől. A sajátos színezetű fafúvós együttes, valamint a fafúvós szólók plasztikusan különültek el a vonós hangzástól (ez egy régizene-együttesre emlékeztetett), a vonósok hangvolumene viszont már-már egy modern hangszereken játszó együttes szintjét is elérte. Ám nem könnyű ezeket a hangszereket koncertképes állapotban tartani: minden műsorszám között hosszadalmas hangolásra volt szükség, egy hegedű húrja menet közben el is pattant, az Erard viszont meglepően jól viselte a Zeneakadémia áldatlan klimatikus viszonyait.

A hangverseny Camille Saint-Saëns fiatalkori, ambiciózus és szellemes II. szimfóniájával kezdődött (nem valószínű, hogy ezzel a művel az elmúlt 20-25 évben találkozhattunk Budapesten). A francia Brahmsnak is nevezett komponista művén érződik a nem franciás orientáció (Haydn, Schubert, Mendelssohn) elsőbbsége, ám az egész tálalás eleganciája, arányossága, helyenként szürreális bája, tervezett esetlegessége Párizst vizionálja (ahol a darab annak idején – természetesen – nem aratott sikert). Az első tétel kócos – és nagyon kócosan is játszott – bizarr fúgája, a szemérmes és törékeny – és ekként is megszólaltatott – lassútétel, a rafinált scherzo, majd a német szimfonikus tradíció szellemében fogant, ám mégis súlytalanná alakított finálé arról győzött meg, hogy a darabot érdemes lenne magyar zenekaroknak is műsorra tűzni.

A szimfónia után dalok csendültek fel. Marie-Joseph Canteloube zenekari dalait (Chants d’Auvergne – Auvergne-i énekek) egy sztárallűröktől mentes énekesnő, Anne Sofie von Otter adta elő. Otter igazi egyéniség, jelentős színpadi személyiség, nagy kultúrájú, de nem bizsergetően szép hangú énekesnő, aki – ahogy mondani szokás – túl van pályája delelőjén. A hatodik sorból hallgatva nem volt hiányérzetem, de tudni véltem, hogy a hátsó sorokban alig hallanak belőle valamit. A változatos zsánereket felvillantó, dél-franciaországi dalokat feldolgozó ciklus kifejezetten jól állt Otternek, a néha invenciózus, néha banálisan szalonzeneszerű kíséretet remekül játszotta a zenekar. Érdemes volt figyelni rájuk, mert a hangzáskép alapján el-eljátszhatott az ember a gondolattal: milyen lehet egy ilyen együttessel Debussy Pelléasa?

Marc Minkowski mindkét rész előtt kijött a közönség elé, hogy néhány szót szóljon a programról. Tőle tudhattuk meg például az Erard zongora korát. Remek hangulatban volt a világ legjobban vezénylő mackója: jópofa angolsággal elmondott, pantomimmel és jelbeszéddel fűszerezett konferálása derűs hangulatot teremtett. A derű egyébként is Minkowski vezénylésének fontos eleme; egy alkalommal még azt is jelezte az első hegedűsnek, hogy tessék mosolyogni. A második rész nyitószámát azzal vezette fel, hogy Gabriel Fauré nemcsak egy Requiemet írt, hanem többek között színpadi kísérőzenéket. Shakespeare Velencei kalmárjához szerzett kompozíciójából ezúttal négy tételt játszottak el. A most hallott mű (Shylock) alapján talán nem gondolnánk, pedig nagyon is valószínű, hogy Fauré a következő évtized egyik újra felfedezett zeneszerzője lesz.

Kifejezetten jelentéktelennek ható darabot hallottunk a folytatásban, Camille Saint-Saëns öregkori zenekar-kíséretes fuvoladarabját (Odelette, op. 162). A szólót a zenekar fiatal fuvolistája, Florian Cousin játszotta. Visszafogottan, szimpatikusan. A koncert vége Otteré volt, aki ismét az Auvergne-i énekekből adott elő néhányat. Az első részben hallott produkciójához képest személyisége és hangja is nyitottabbá vált, a ráadásként magyarul elénekelt két Kodály-dallal pedig végképp elbűvölte a hallgatóságot.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely