Michel Camilo koncertje
március 9., Millenáris Teátrum

Michel Camilo Egy idő után fárasztó lett © Sánta István Csaba

Camilo sosem járt még Magyarországon. Ennek megfelelően ő maga és hallgatósága is ünnepként élte meg az estét. Camilo lubickolt az őt körülvevő rajongásban, s próbált mindent és még egy kicsivel többet bevetni azért, hogy eseményszámba menő koncertet adjon dobosával, Dafnis Prietóval és bőgősével, Charles Floresszel. A közönség – legalábbis a jól felkészült „kemény mag” –minden egyes ismerős témát, ha az még csak a bevezetőben csendült is fel, üdvözölt, s minden virtuóz szólista-teljesítményt nagy tapssal honorált, melyek közül kiemelkedett az amúgy is nagy kihívást jelentő Giant Steps Camilo-féle sziporkája.

Michel Camilo szerencsés alkatú előadóművész. A dominikai születésű zongorista ötévesen komponálta első darabját, s már tizenhat évesen hazája Nemzeti Szimfonikus Zenekarának tagja lett. 1979-es New Yorkba költözésével a jazz további inspirációkat adó levegőjét is mélyen magába szívta. Miután szerzeménye (Why Not?) a Manhattan Transfer előadásában Grammy-díjas lett, majd 1985-ben felléphetett triójával a Carnegie Hallban, Camilo megindult a világhírnév felé. Biztosan és egyenletesen menetelt előre, mintha egy jól megtervezett sikertörténet főszereplője lenne. Megmaradt all-round muzsikusnak, vagyis a klasszikus zene és a jazz, a triófelállás, a fúvósokkal bővített combo és a szimfonikus zenekar egyaránt jól működő terepe zenéjének, s közben egy jól definiált, a latin zene lüktetésére, formavilágára és energiatöltetére épülő világot hozott létre magának. Más, a karibi szigetvilágból vagy Közép-Amerikából származó kollégáihoz – például a kubai Gonzalo Rubalcabához vagy a panamai Danilo Perezhez – képest őt kevésbé vonzotta, hogy a nagy amerikai jazzközösség tagja legyen. Saját felfogásban játszott muzsikájához mindig inkább szülőföldje zenéje, mintsem a swing vagy a fusion adta a kiindulási alapot.

Mivel magyar híveivel ez alkalommal találkozott először, úgy döntött, hogy a legújabb, Spirit of the Moment című trióalbumának anyagán kívül régebbi számokkal is megajándékozza a Millenárison egybegyűlteket, akik valóban ajándékként fogadták azokat. Camilo mint gyakorlott karmester, végig finoman instruálta a vele teljesen egy nyelvet beszélő kollégákat, akik annak ellenére, hogy feszülten figyeltek a zenei történésekre, épp úgy el-elszálltak játék közben, mint a főhős. Charles Flores szinte tangózott a bőgőjével, szenvedélyesen és dallamosan kísért, miközben a Dafnis Prieto által szolgáltatott alaplüktetést erősítette. Prieto úgy helyezett egymásra különböző osztatú ritmusokat, mintha a saját két karja mellett egy, a zsebéből előhúzott második kis-Dafnis karjai is ütnék a bőröket, cineket és kolompokat. A dobszerelést szinte percussionként kezelte, mintha timbaleseket, kongákat és clavest szólaltatott volna meg. Kísérete fegyelmezett és feszes, mégis játékos és hihetetlenül energikus volt az első perctől az utolsóig. Számomra ő vitte el a pálmát ezen az estén.

Hogy miért nem Camilo? Úgy éreztem, hogy lelkesedése, dinamizmusa, csaknem extázisba forduló zongorázása egy idő után nem vérpezsdítően vagy felemelően hatott, hanem fárasztotta a fület. Tömör, fürgén kalapáló blokk-akkordjai agresszívvá keményedtek. A végén mégis megkaptuk a feloldást: a második ráadásban, a Liquid Crystalban azt mutatta meg, hogy szellősen, épp a legmegfelelőbb pillanatban elhelyezett hangokkal is lehet varázsolni.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely