Schiff András és az Európai Kamarazenekar
február 7., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Schiff András Már nem érdekli a régi imázs © Gramofon

Az est szerkezete is rendkívüli szellemi kalandot ígért: Mendelssohn Hebridák-nyitánya után zongorára komponált versenyművek – Schumann Bevezetés és allegro appassionato, illetve Mendelssohn d-moll koncert – az első részben, majd a szünet után Schumann II. szimfóniája hangzott el.

A zenetörténet kevés ennyire bensőséges kapcsolatot ismer hasonló korú alkotók között. Schiff András és az Európai Kamarazenekar koncertje erre a Mendelssohn-Schumann kapcsolatra is rávilágított. Vajon szükséges-e az élmény teljességéhez, hogy a hallgató minden részinformáció birtokában legyen? Nem feltétlenül, de az előadónak érdeklődnie kell a művek háttere iránt, különben csak hangokat játszik, még ha virtuóz módon is. Az Európai Kamarazenekar – vélhetően egyenként is kitűnő – tagjai tudták, hogy e tekintetben is milyen fantasztikus tudásbázis és dús fantázia van Schiff András minden mozdulata mögött.

A Hebridák-nyitány valójában zenei útirajz a skót partoknál fekvő Staffa szigetéről; a mű alcímében ott áll Fingal, azaz a költő Osszián atyjának neve – barlangja a sziget nevezetessége. A Hebridák a szimfonikus együttesek egyik slágerszáma, általában teljes apparátussal adják elő. Az Európai Kamarazenekar és Schiff verziója a művet új, érzésem szerint a szerző szelleméhez hívebb dimenzióba helyezte. Szokatlanul lassan indult az előadás, mintha csak egy Turner-festményt mutatnának be nekünk, a víz fölött lebegő párából fokozatosan bontakozott ki a táj, a kies vidéket azután beragyogta és megszépítette a Nap. A közönség eleinte meglepetten fogadta, hogy a „szimfonikus zajongás” ezúttal elmaradt, azután ráérzett a színek, a hangzás finom arányára. A kéttételes Schumann-zongoradarabot és Mendelssohn d-moll versenyművét Schiff András a zongora mellől irányította. A Bevezetés és allegro appassionato nem hangzott torzónak, inkább filozofikus tépelődésnek, és így is szólalt meg. Érzékletesen vezetett át a ritkán hallható d-moll koncert örömteli hangulatához. Kérdés ez is: a zongoravirtuóz Mendelssohn e-moll hegedűversenye miért agyonkoptatott eleme a koncertprogramoknak, és miért nem az a pianisták számára jutalomjátéknak beillő kompozíció? A finálé humora pazarul teljesedett ki Schiff és az együttes tolmácsolásában.

Schumann II. szimfóniájában azok is fölismernek egy motívumot, akik sosem jártak hangversenyteremben: a régi tévéhíradó főcímzenéjét a szerkesztők (jó érzékkel) a mű második tételének elejéről kölcsönözték. A szerző nem titkolta, hogy lelki egészsége, alkotókedve hanyatlott a komponálás idején, végül a munka befejezése segítette át a krízisen. Hogy milyen fontos állomás az életműben, azt megmutatta az előadás, amely hihetetlenül arányos volt, a tempókban és a hangzási arányokban egyaránt.

Az elragadtatott közönséget a Szentivánéji álom tűzijátékszerű Scherzójával jutalmazta Schiff és az együttese, majd a közös példakép, Schubert Rosamunda-balettzenéjével intett búcsút.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely