Bach: János-passió
Angol Barokk Szólisták, Monteverdi Kórus, karmester: John Eliot Gardiner
március 23., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében

John Eliot Gardiner A mű mély ismerete © Gramofon

Ez a hangverseny azon - kis számú - koncertek közé tartozott, amelyekről biztosan megállapítható, hogy a közönség 99,9 százalékának rendkívüli élményt jelentettek. Az előadásban részt vett összes hangszeres és énekes művész olyan szinten ismerte és tudta a művet, ahogyan azt nagyon ritkán tapasztalhatni. És most nem feltétlenül arra gondolok, hogy az áriákat megszólaltató szólisták kotta nélkül énekeltek, hanem az interpretáció egységére, a koncepció kitapinthatóságára. Arra, hogy a kifejezés olyan hőfokán jelenítették meg a szenvedéstörténet egy-egy mozzanatát, hogy a jeleneteket szinte láttuk magunk előtt. Az, akinek nem jutott magyar fordítás, viszont valamennyire tud németül, az előadók bámulatos deklamálásából és szövegértelmezéséből tökéletesen követhette a történetet.

A recitativók, áriák, kórustételek (az úgynevezett turbák) és korálok sora mint a világ két végét összekötő függőhíd feszült a „Jézus kiment tanítványaival a Kidron-patakon túlra”, valamint az „Elvégeztetett” mondatok között. Ez az ív azért is tudott kifeszülni, mert az összetartozó tételek kisebb egységekké álltak össze, ezáltal a mű belső arányai is segítettek könnyen követhetővé tenni a cselekményt. Ugyanakkor az operai feszültségnek a keresztre feszítéskor tapasztalható kisülése, majd gyengülése a mű egy érdekes tulajdonságára is felhívta a figyelmet: a magányos viola da gambával kísért „Es ist vollbracht” ária után a bachi kompozíció veszít lendületéből, töredezetté válik.

Az Evangélista szerepében Mark Padmore-t hallhattuk. Hihetetlenül fejlett technikával recitálta végig a körülbelül kétórás, szünet nélküli koncertet, néha a stile concitatónak nevezett stílus olyan szintjére emelkedve, hogy – a megrázó elbeszélés tartalmától felzaklatottan – már-már önkívületbe esett. Furcsa módon az áriákban nem volt ilyen meggyőző. Gardiner a többi feladatra – így a szólisztikus áriákra is – a Monteverdi Kórus tagjai közül választott énekeseket. Ennek köszönhető számomra az est revelációja: Pilátus alakja. A drabális basszus, aki megannyiszor mossa kezeit, aki – gyakorlatias lévén – nyílegyenes kérdéseket tesz fel a népnek és Jézusnak, s aki az „ich” (én) szónak a mondatban elfoglalt túlzott súlyát leheletnyi trillával jelzi a dallamban. De ő énekelte azt az áriát is, amelyet lant és két viola d’amore kísér a zenekarban – sírnivalóan szép pillanatoknak lehetünk fültanúi.

Szigorúan énektechnikai szempontból a Pilátust megszemélyesítő művész –akárcsak a két kölyökképű kontratenor szólista – nem felelt meg teljesen a szólam követelményeinek, mert egyes regiszterekben egyszerűen nem szólt a hangja, illetve bizonyos virtuóz figurációkat nem volt képes megvalósítani. De a kifejezés ereje feledtette, okafogyottá tette az énektechnikai oldal hibáit. Dietrich Henschel sem zengő basszusával, hanem inkább rendíthetetlen, túlvilági nyugalommal ábrázolta Jézust – annál megdöbbentőbb volt, amikor kiderült róla, hogy van édesanyja, sőt ő is tud szomjazni.

Bach mellett a másik János, Sir John Eliot Gardiner az előadáson csak mint „edző” vett részt. Nem volt szükség többre. Nem ő csinálta a zenét, hanem a pálya széléről irányította a játékot. A páratlan tudással és kollektív munkával felépített, több évtizeden át érlelt produkcióban bátran hagyatkozhatott az egyéni teljesítményekre. Gyönyörű ünnep volt.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely