Puccini: Edgar
Rendező: Éry-Kovács András, karmester: Kovács János
március 18., Magyar Állami Operaház
A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében

Giacomo Puccini Jó zene, erőtlen librettó © Gramofon

„Friss, új szellemű mű, ismeretlen és kuriózum” – ajánlotta a sajtó figyelmébe az Edgart a produkció rendezője, Éry-Kovács András. Kuriózumnak kuriózum –ez tagadhatatlan, de hogy friss szellemű volna – nos, ez nem helytálló. Éppen ellenkezőleg: a csodált „atya”, Verdi szelleme lebeg a mű fölött. De ami megszólal, az persze nélkülözi a mester rutinját, a lenyomat konzervatívabb és sokkal kevésbé stílusos, a rezes fortissimók már-már triviálisan túlzók. Mégse legyünk igazságtalanok: néhány lírai fordulat, a tenor és a bariton kettős bekapcsolódása egy belső fináléba vagy az előadás második részét bevezető intermezzo előrejelzi a kisvártatva már teljes szakmai tudással felvértezett Giacomo Puccinit, a Manon Lescaut szerzőjét.

A korabeli közvélemény dicsérte az Edgar zenéjét, és lesújtó véleménnyel volt a librettóról. A történet bonyolult, mégis szimpla; a papírmasé-figurákba nehéz életet lehelni. Érdemes-e akkor elővenni egy ilyen, sok szempontból kétséges alkotást? Az évforduló okán helyes vállalkozás, s egy erősen húzott koncertverzió egyszeri élményként elfogadható. Azt azonban úgy látszik, nehezen döntötték el az Operaházban, hogy tényleg egy puritán produkciót akarnak, vagy néhány további előadás tervét is dédelgetik. Így Zeke Edit sallangtalan színpadán (az utolsó felvonásban egy luxus cabrióval fölfényezve), Nemes Takách Kata mutatós mai ruháiban jelennek meg a szereplők. Éry-Kovács András rendezői elképzelése is a jelenbe, de legalábbis a XX. századba vezetné a nézőt, de a történet és a muzsika ellenáll e törekvésnek. A figurák nincsenek kitalálva, poénnak édeskevés az éji homálybeli napfürdőzés. A megmentett város előadásának, a zeneakadémisták Szerelmi bájital-vizsgájának kellékei köszönnek vissza, ami önmagában még nem lenne baj, hiszen nehéz falrengetően új ötletekkel előállni. Az viszont már nagy probléma, hogy sem az összehordott holmiknak, sem a szereplők viszonyának nincs kohéziója.

A férfiak szerepe kevésbé hálás, mint a nőké. A beszédes nevű Fideliához, a hűség megtestesítőjéhez tartozó Gualtierót és Frankot Szvétek László és Kálmándi Mihály alakította; formátlan szerepükhöz valószínűleg kevés értelmezési támogatást kaptak, néhány régi manírt hívtak eszközül. Kálmándinak jutott a súlyosabb figura, amelyet zeneileg korrekt módon oldott meg. A szelíd Fidelia és a buja, a gyilkosságig vad Tigrana kettősét Herczenik Anna és Mester Viktória játszotta. A címszerepben Fekete Attilát hallottuk, akinek énektechnikája változatlanul öngyilkos. Ha továbbra is a hangerőt tekinti egyetlen kifejezési eszközének, az Operaház rövidesen egy értékes orgánumot veszít. (Volt már rá példa.) Lehet, hogy pro forma van nyelvi korrepetitor a házban, de munkájának eredménye nem hallatszik. Így a főhős amo-t – lásd a szappant – énekel ámo (fonetikusan írva) helyett, és így tovább. Az év végére tervezett Puccini-hétig lesz munka elég…

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely