Woody Allen and His New Orleans Jazz Band
december 27., Papp László Budapest Sportaréna

Woody Allen and His New Orleans Jazz Band Álmatagon © Gramofon

A New Orleans-i tradicionális vagy klasszikus jazzt a múlt század tízes-húszas éveiben különféle táncos mulatságokon, bálokon, utcai felvonulásokon, szórakozóhelyeken játszották. Ezt Allen is elmondta nekünk röviden, mielőtt jó szórakozást kívánt, de talán maga sem hitt benne, hogy körülbelül nyolcezer ember egy óriási sportcsarnokban megérzi annak a zenének az ízét, amit az ő és Eddy Davis bendzsós nevével fémjelzett New Orleans Jazz Band hétfőről hétfőre megszólaltat a manhattani Carlyle Hotelben. Ott talán nem is úgy látszanak, mint hét kis pálcika a távolban, akik két kivetítő jóvoltából légüres térben muzsikáló öregurakká nőnek. A koncert vége felé a klarinétos sztár meg is jegyezte, reméli, viszontláthat majd a hallgatóságából többeket New Yorkban.

Ha egyszer New Yorkban járnék, fix, hogy nem fecsérelném az időmet a rossz fúvástechnikával, legfeljebb a sorok végéig tartó motivikus fantáziával és közepes stílusérzékkel bíró Allen; az ő többnyire álmatag bőgőse (Greg Cohen, akinek meglepő módon kollégái közt volt Tom Waits, David Sanborn, Ornette Coleman, sőt John Zorn is) és, ha lehet, még inkább álmatag dobosa (John Gill) hallgatására. Pedig ezt a fajta zenét a „hot” jelzővel illetik…

Eddy Davis ugyan szórakoztató jelenség, bendzsója mégis többet volt hamis, mint nem. Conal Fowkes zongorista stride-játékában nem volt hiba, a zongora is korhű, fémes hangon szólt keze alatt, s a két rezessel együtt neki köszönhetően kaptak némi dinamizmust az ismerős vagy annak ható kompozíciók. Jerry Zigmont harsonás, aki szintén évtizedes és egyébként remek szólistája az együttesnek, énekelt is, műanyag palackot és poharat használt szordínó gyanánt, de személyisége nem mutatkozott elég átütőnek ahhoz, hogy a legtávolabbi szektorokban táncra perdüljenek a nézők. Az ausztráliai születésű Simon Wettenhall trombitás, mondhatni, jobb sorsra érdemes. Igen technikás, játéka invencióval teli, illik a húszas évek jazzének világához, sőt azon még túl is mutat. Ám hiába.

Nyilván nem bánkódik vagy bosszankodik már sem Wettenhall, sem a többi öt muzsikus azon, hogy ha épp kiszalad belőlük egy frappáns szóló, a közönség legfeljebb fele annyira lelkesedik értük, mint klarinétos társukért. (A WAHOJB azt a jazzstílust játssza, ahol az egyes hangszerszólók már elkülönülnek, nem csak a kollektív improvizáció jellemzi azt.) Bizonyára hasonló arányokat figyelhetnénk meg mondjuk a szaxofonozó Bill Clinton és az őt kísérők viszonylatában. Snoblesse oblige, ugyebár. Amikor Allen és zenekara a második ráadás-szettet adta, a sportcsarnok improvizáló világosítója égve hagyta a terem fényeit, a küzdőtéren addig ülő VIP-ek pedig odasereglettek a színpad széléhez, hogy telefonjaikkal jól lefotózhassák a filmrendező-színész-humorista-drámaírót.

Félek belegondolni, mi történne, ha Woody Allen hobbija a makramézás volna.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely