Verdi: A trubadúr – részben szcenírozott előadás
Fsz.: Renato Bruson, Sümegi Eszter, Alfred Kim, Tichina Vaughn, Cseh Antal
Km.: Kolozsvári Magyar Opera Zenekara és Énekkara
Karmester: Medveczky Ádám, rendező: Káel Csaba
április 27., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Renato Bruson Szép pálya után félsiker © Gramofon

A félig szcenírozott előadások sorában most a Traviata után Verdi második legnépszerűbb alkotása, A trubadúr szólalt meg a Művészetek Palotájában. Őszintén reméltük, hogy jó este lesz, hiszen Luna gróf szerepére Renato Brusont kérték föl. A minap láttam egy Falstaff-felvételét, s nem kétséges: korunk egyik legnagyobb operaművésze. De fájdalom, a legnagyobbak fölött sem áll meg az idő. Bruson hosszú és szép pályát futott be; 2003-ban, Mozart Don Giovannijának miskolci koncertelőadásán még tökéletesen illúziót keltő volt. A világhírű bariton most is fölragyogtatta régi értékeit, csodálatosan formált, hosszú frázisokat énekelt, de valljuk be: a magas hangok már megkoptak. Ezt a hálás hallgatóság nem bánta, mert Lunából – amennyire a körülmények engedték – hatásos figurát formált. Arra már nem maradhatott energiája, hogy partnereit is magával húzza.

A többiek olyan egysíkúak voltak, mintha egy kifestőkönyvből vágták volna ki alakjukat. Sümegi Eszter hangról hangra ismeri Leonóra szólamát, fölvette hozzá az ismert divattervező, Zoób Kati elegáns uszályos ruháját, csak éppen ő maradt kívül az egészen. Dalnokát, a hős trubadúrt a tavalyi Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon megismert koreai Alfred Kim harsogta el, végig azonos hangerővel. Amint várható volt, a közismert operaslágerre, a strettára kínosan elfáradt. Az ugyancsak Miskolcról ismert Tichina Vaughn énekelte Azucenát, a mű központi szerepét. Értékes, de nem eléggé kiművelt hang, viszont a figurateremtő készsége egyéni, erőteljes. A nemrég diplomázott Cseh Antal személyesítette meg Ferrandót – igen bátortalanul, pedig Bruson többször is megkísérelte bevonni a játékba. Vélhető, hogy vele is ugyanaz történik, ami sajnos rutinszerűen esik meg a fiatal magyar énekesekkel: elkerülnek az erős kezű, jó mesterektől, s aztán a napi gyakorlatban „gazdátlanná” válva engednek a sematizmusnak.

A Kolozsvári Opera Énekkara és Zenekara működött közre az előadáson, Medveczky Ádám óvó vezényletével. Ha összehasonlítjuk a másfél évtizeddel korábbi együttes teljesítményét a mostanival, még nem jelentős, de már érzékelhető az állapotromlás. A határok megnyíltával valószínűleg sokan szerződhettek el Kolozsvárról, az utánpótlásnak pedig be kell érnie. Ha valaki komolyan gondolná, hogy a magyar operajátszást egészként kezeli, és nem szorítkozik csupán az Andrássy úti ház ügyeinek intézésére, számolhatna ezzel a társulattal, amely a bajok leküzdésében már sok tapasztalatot szerzett.

Végül a produkció látványáról. A trubadúr valószínűleg az a mű, amit nem lehet félig szcenírozni. Vagy ki kell állni és koncertszerűen elénekelni vagy eljátszani díszletben, kosztümösen. Ám minden változatban elengedhetetlen, hogy valaki intenzitásra késztesse a szereplőket. Hogy Káel Csaba rendező kapott-e ehhez megfelelő kondíciókat, nem tudjuk, de nem is tartozik a nézőre. A felelősség mindenképp az övé.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely