Kodály Zoltán: Háry János
Karmester: Fischer Ádám
április 1., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Háry János lovasszobra Szekszárdon Nagyotmondó hősünk © Gramofon

Aki hetven-nyolcvan év múlva kíváncsi lesz a 21. század elejének kultúrájára – higgyük, hogy lesznek ilyenek –, bizonyára számba veszi, milyen közegben, miféle divatos áramlatok között lett sikermű például A gyűrűk ura, milyen módon hatott a globalizáció a nemzeti irodalmakra, a filmekre és a többi művészeti ágra. Amikor a Háryt bemutatták az Operaházban (1926), Lesznai Anna hatalmas virágos képeskönyvei, a gödöllői művésztelep munkái, egyfajta magyaros jugendstíl volt népszerű. A trianoni békeszerződéssel megcsonkított ország önazonosságát kereste. A géniuszok, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Dohnányi Ernő, Weiner Leó jóvoltából zenei téren (legalább az alkotók oldaláról) sikerrel járt az identitás föllelése. Megrendítő példája ennek a Háry János című daljáték, amely a népdalokat úgy fonja egybe, hogy a színes és laza füzér mégis darabnyi egységgé álljon össze, drámai szerkezetté, eleven, valódi színházzá.

Már az 1926-os ősbemutató után szóvá tették néhányan, hogy túl sok a próza a daljátékban. Kodály tudta, sőt Radnai Miklós igazgatónak ki is jelentette, hogy a Háry még nincs teljesen kész. Komponált még hozzá nyitányt, kórust, de valószínű, hogy a mindenkori előadók affinitásában is bízott: fejlődik, csiszolódik a mű. A Háryt tehát sokféleképp lehet elképzelni: kiemelve a kisgyermekeknek való leporelló-könyvecskék világából, és a fantázia szabadságának tág teret adva, mint tették a franciák a Montpellier-i, kísérletező és felfedező kedvéről híres színházban. Vagy a közelmúltba ágyazva, ahogy a kecskeméti Katona József Színházban oldották meg. (Vessen meg az olvasó, mindkét, határozottan „más” előadás kedves számomra.)

Hogy lesz egy ennyire dinamikus zenés színjátékból koncertszerű előadás, minimális szcenírozással? Ezt nehéz elképzelni. A szcenírozás a hangversenyteremben két dologra szorítkozott: tucatnyi néptáncos forgolódott a pódium előterében, Hegedűs D. Géza pedig különböző pontokon fölbukkanva beolvasta a „sztorit”, vagyis a prózai részekből Várady Szabolcs által szerkesztett, erősen modernizált összekötőszöveget. Ez nem segített azoknak, akik nem ismerték a Háry cselekményét, akik viszont igen, azok bosszankodhattak, minek akasztja meg a zenét.

A Magyar Rádió zenei együttesei (zenekar, énekkar, gyerekkórus) nagyszerű teljesítményt nyújtottak. Fischer Ádám fantasztikus színeket hozott ki a zenekarból; abban a ritka élményben volt részünk, hogy a muzsika térbeli látvánnyá szerveződött. Ha lehunyt szemmel ültünk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem zsöllyéjében, a falak eltűntek, tágas csatamezőt és nagyabonyi tornyokat láttunk. Értettük: a derék obsitos nem lódít, hanem a nehéz élet talán egyetlen fényűzését, a fantázia költészetét tárja elénk.

Örzse szerepében Németh Judit mutatkozott be. Ha mégis lenne egy igazi Háry-felújítás a közeljövőben, aligha képzelhető el nélküle. Az arányok meg is változtak: ő lett a koncert igazi hőse, s nem Perencz Béla kissé halovány Háryja. Igaz, ez a verzió kevés lehetőséget adott a figura kibontására, hiszen ott volt a másik obsitos, a mesélő: Hegedűs D. Géza. Massányi Viktor Marci bácsiként Monostatost alakította. Cserna Ildikó, Geötz Judit és a kórusok híven és stílusosan szolgálták az előadást.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely