A Concerto Köln hangversenye
március 22., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Concerto Köln Nem pusztán látványosság © Budapesti Fesztiválközpont Kht.

A Concerto Köln és a berlini Akademie für Alte Musik nyolcvanas évekbeli megalakulásakor még a vasfüggöny két oldalán muzsikált, ma viszont már ugyanannak az országnak a zenei arculatát határozzák meg. Ezen kívül is több közös vonás köti össze őket. Történetileg is izgalmas felfedezésekkel tarkított műsoraikban kuriózumnak számító darabokat társítanak közismert művekkel. Tagjaik egyenrangú szólisták, akik hangszerüknek kiemelkedő művészei. Mindkét csapat karmester nélkül játszott, és a magas hőfokú együttzenélés iskolapéldáját mutatták be. Rokonszenves fegyelmezettség jellemezte őket a színpadra lépéstől és a hangolástól kezdve a koncentrált zenélésen keresztül egészen a köszönetnyilvánításig.

A Concerto Köln a hagyományosabb zeneértést és zenélést képviselte, mint a hangszerekkel és a leírt kottával szabadabban bánó berlini együttes. A kölniek nem avatkoztak bele a művekbe – igaz, az általuk játszott szerzők nem is engedtek ekkora teret az improvizációnak. Műsorukban Joseph Martin Kraus két kompozícióját állították Mozart két szimfóniája mellé, s érdekes módon ez nem a jelentéktelen kismester színeiben tüntette fel a halhatatlan salzburgi komponistával azonos évben született, német származása ellenére „a svéd Mozartként” emlegetett, ugyancsak fiatalon elhunyt zeneszerzőt. Kraus zenéjének főleg a moll-hangnemű tételei keltettek feltűnést, a Jupiter-szimfónia előtt megszólaltatott c-moll szimfóniában éppúgy, mint a második félidőben, a g-moll szimfónia előtt játszott Olympia-nyitányban.

A kölniek mintha egy uralkodó előtt muzsikáltak volna. Az érzékeny hangolás külön ceremónia volt: mintha a hangszereket mutatták volna be a hallgatóságnak. A ceremóniamester, Anton Steck pedig szinte bókolva, szertartásosan, egy udvaronc kézmozdulataival köszönte meg együttese élén a tapsot. Ahogyan szólistákhoz illik, ennek a zenekarnak is minden tagja meghajolt. Mindez pusztán szórakoztató külsőség lett volna, ha a nyurga, Velázquez-ábrázatú koncertmester nem hihetetlen energiával vezette volna csapatát. Játékuk nemcsak szépséget, élvezetet, hanem tanulságot is tartogatott számunkra: a két Mozart-szimfóniában minden frázis záróüteme már felütésként szolgált a következő frázishoz, ami által a zene állandóan mozgó–hullámzó folyamatként, cselekményként hatott, s csak a záróakkord tett pontot a végére.

Írhatnánk még a kölniek fuvolásáról, akinek gyöngyöző hangjait hallva az ember azt hinné, üvegből van a hangszere; vagy a mögüle néha-néha előtérbe került klarinét behízelgő, hajlékony hangjáról, ami gondolkodóba ejtett a modern hangszerek tökéletességét illetően. Vagy arról is, hogy a 18. századi hangszerkópiák gyengeségei is felszínre kerültek: a kürtök sokszor lemaradtak a zenekar mögött – mire megszólalt egy-egy hangjuk, a többiek már egy tizedmásodperccel előrébb jártak. Míg a Jupiter-szimfónia hangfogókat előíró lassú tétele puha és különleges hangzásokkal örvendeztetett meg, a már említett klarinét a g-moll szimfónia lassú tételének záróakkordját elcsúfította egy oda nem illő hamis hanggal.

Bár az együttes – Waltraud Meier megbetegedése miatt – módosítani kényszerült műsorát, ezúttal nem bántam, hogy végig az övék volt a főszerep.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely