Maria Serrano és Balogh Kálmán
Flamenco és cigányzene találkozása
március 18., Millenáris Teátrum

Maria Serrano A szólója fénypont volt © Gramofon

A három egymás utáni napon bemutatott, spanyol-magyar közös produkcióval kapcsolatosan ugyan akadhatnak fenntartásaink, de végeredményben a hazai közönség is büszke lehet, hogy zeneművészeink egyenrangú félként megállják a helyüket a döbbentes erejű flamenco-zenészek mellett. De még micsoda erő van ezekben a zenészekben! Az énekesek közül a tiszteletre méltó hangszekrénnyel bíró Quisco de Alcalá erőteljes és szenvedélyes hangon énekelt, figyelemre méltó teljesítményt nyújtott. Ám Inmaculada „La Carbonera” Rivero törékeny nő létére még hozzá képest is olyan átütő erővel élte bele magát a dallamokba, a ráadásban pedig olyan tűzrőlpattant táncot produkált Serrano biztatására, és mindezt olyan bájos és közvetlen megjelenéssel tette teljessé, hogy bizony nem tagadom, voltak pillanatok, amikor elszoruló torkommal küszködtem. Ez egy rigorózus kritikus esetében nem éppen gyakori eset.

Pedig nem indult zökkenőmentesen a 18-ai este. A produkció legelején jártunk, amikor a társulat ünnepelt vezetője, Maria Serrano megjelent a színpadon táncos partnerével. Két perce sem voltak pódiumon, amikor Javier Sanchez a legnagyobb meglepetésre egy gyors pörgésből kiérkezve a földön találta magát. Alig hittünk a szemünknek, de megtörtént, ami szinte soha: flamenco-táncos elesik. És bár Serrano partnere ügyes, energikus táncosnak bizonyult, varázsát, sármját nem tudta visszanyerni az este folyamán. A „magyar-cigány” páros (Dolores Castillo és Hámor József) előadása a kezdetektől a jól megcsinált koreográfiára támaszkodott. A balettos hátterű művészekben keresve se találtam azt a tüzet, amelyet szinte bármelyik magyar cigány folklórzenész képes produkálni, ha hangszerét félrerakva előre pattan a színpadon. Talán csak a magyar közönség számára közhelyes a produkciónak ez az oldala, és talán Spanyolországban éppen a magyar színek-hangok bizonyulnak revelatívnak.

A program teljes első részére a precízen kidolgozott koreográfia, és az őrlángon tartott impulzus volt a jellemző. A magyar zenészek találékonyan beilleszkedtek ebbe a sajátos színpadi közegbe: Balogh Kálmán (cimbalom), Balogh Gusztáv (ének), Borbély Mihály (szaxofon, ritmus) és Lantos Zoltán (hegedű) kihasználta az adott keretek nyújtotta lehetőségeket, de azért érződött, hogy a szerepek kiegyenlítetlenül alakultak. Hiába közösek a gyökerek a cigányzenén keresztül, hiába a szájbőgőzés és az indiai szájritmizálás (konnakol) közös szólója – valójában nehéz feladat a cimbalomnak vagy a szaxofonnak a bulerias ütemére csillogtatni saját stílusának szépségeit.

Az este szikrázó fénypontjának kétségtelenül Maria Serrano táncszólója bizonyult. A fekete ruhában előadott epizód megdöbbentő erővel idézte mindazt a spontán erőt, a duendének azt a fehéren izzó pillanatát, amelyről méltán írt olyan átszellemülten Federico Garcia Lorca. A művésznő amellett, hogy ördögi ügyességű táncos, elképesztő színpadi jelenség és bámulatosan szuggesztív szervező is. Az elsöprő szenvedély mögött kristálytiszta, precízen megtervezett rendezőelvek mentén építette fel produkcióját, jól előkészítve a terepet a végső, parázs szenzációra. Ennek érdekében használta (kicsit ki is használta) az összes színpadi kelléket, beleértve a ráadás alatt kissé gyámoltalanul tapsoló magyar legényeket is.

Hogy van a világzene?

A hvg.hu kérdésére Balogh Kálmán elmondta, hogy a különös „crossover“, azaz műfaji keresztezés egy közös európai turné után fogalmazódott meg. Több országból érkező roma muzsikusok és spanyol táncosok egy közös showban léptek fel, de mint Balogh Kálmán mondja, az igazán izgalmas dolgok a közös bulikon, zenéléseken történtek. Itt találták ki, össze lehetne hozni az autentikus flamencot és a roma folkot.  Mindez vegyes kritikai visszhangot keltett, egyesek szerint a közös munkában „benne maradt a gól“. „Nem érzem kudarcnak a vállalkozást“ – mondja Balogh Kálmán, de kifejti, a nagy közönségsiker ellenére úgy érzi, nem mindenütt sikerült igazi mélységekbe merülniük a zenével. Másfél-kétheti próbára volt lehetőségük, s ez szerinte kevés egy ilyen produkcióhoz. Kérdésünkre, hogy vajon milyen állapotban van ma a kilencvenes évek elsöprő zenei hulláma, a world music, úgy válaszol, hogy az bizony alaposan felhígult.  Ugyanakkor természetes folyamatnak nevezte, hogy elmúlt a világzene körüli láz. „Ami értékes, az kiválasztódott“ – összegez a zenész. „Nem mondhatjuk, hogy a világzenének vége“ – mondja H. Magyar Kornél zenekritikus, hiszen szerinte „ilyen, hogy világzene, voltaképpen nincs, ez a címke a lemezcégek kreatúrája“. „Az etnikus zenék, az indiai, vagy nyugat-afrikai klasszikus, illetve népzenei tradíció igenis eleven“ – mondja – „de ennek nincs köze, ahhoz, amit a lemezboltokban world music címke alatt találhatunk, a Deep Forest és Ravi Shankar nemigen szerepelhet egy polcon“. A kritikus szerint túltermelési válság volt az utóbbi tíz évben e műfajból, s a populáris kultúra kiszívta már belőle, amit lehetett. „Az exotikum többé nem viszi el a hátán a world music-ot, ami promóció nélkül is működik, az fog fennmaradni“ – foglalja össze a zenei szakíró.

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely