2007. március. 19. 19:12 Utolsó frissítés: 2007. március. 19. 19:15 Gramofon

Mezítlábas, füstszűrőtlen ünnep

A varázsfuvola Sarastróját mostanában favágó méretű finn basszisták szólaltatják meg a legideálisabban. Mit tehet egy rendező-tanár, akinek növendékei között épp a legmélyebb fekvésű hang birtokosa nem szálfatermetű? Például egy létra tetejére ülteti. Talán nem nagy ötlet, ha csak egy ilyen jut az előadásra. De Ascher Tamás és tanítványai a létrás Varázsfuvola egészét a színház ünnepévé avatják.

Mozart: A varázsfuvola
A Színház és Filmművészeti Egyetem IV. évfolyamának vizsgaelőadása
március 5., Merlin Színház

Acsher Tamás
Csapatmunkát vitt színre
© Gramofon
Ünnep, bár mezítlábas, mint a füstszűrő nélküli Symphonia cigaretta. Gátlástalanul kacarászunk, pedig „szent művet” látunk és hallunk. Ám ez a darab annyira szent, hogy az efféle merényletek egyáltalán nem ártanak neki, sőt! Élvezzük a zene szépségét, a történet egyszerű báját és humánus bölcsességét. Minden recitativo elhangzik az adott szereplőtől (nem ám más olvassa föl a szöveget bújva!), és minden ária is megszólal. Szerény apparátus kíséri az énekeseket: egy tangóharmonika, egy elektromos és egy valódi zongora, egy hegedű, egy klarinét és egy gitár.

Nem merem megkockáztatni, hogy megbecsüljem, vajon mennyibe kerülhetett kiállítani ezt a házilagos, és mégis oly vonzó produkciót, amelyben a három dámát és a három gyermeket nagyjából ugyanazok alakítják, rávilágítva a mesebeli hármas szám dupla jelentésére. De a szerény eszköztár, a ruhák (inkább színes lebernyegek és köntösök), a kopott deszkapriccs és a koszlott (föltehetően) autóülés, no meg a jelzett létra épp elég eszköz ahhoz, hogy ellustult fantáziánkat megmozgassa. Csak a zene adott, a többi móka, rendhagyó gesztus, és mégis hitelesebb, mint valami úgynevezett hagyományos előadás. Nem a hagyománnyal van baj, az lehet szép és megindító, mint például a Milanói Scala Varázsfuvolája; Rost Andreával, Simon Keenlyside-dal, Riccardo Mutival. De lehet mérhetetlenül unalmas és ízléstelen, mint… - most inkább nem mondok példát.

Ascher Tamás és növendékei fantasztikus csapatmunkában dolgoznak. Tizenhárman vannak, ők a szólisták, a kórus és a statisztéria is. A nevüket végül majd leírom, mert nagyon megérdemlik, de valójában nem tudni, ki volt Sarastro, ki a Romy Schneiderre emlékeztető Éj királynője, ki a színpadra érett Papageno és ki az a Pamina, aki maga fújja fuvolaszólamot a tűz és vízpróbán Taminóját kísérve? Csapatmunka: ez jellemzi a zeneakadémiai vizsgaelőadásokat is. Mint a légtornászok, úgy összedolgoznak. Aztán lediplomáznak, és vagy állás nélkül maradnak, vagy betörnek valamely társulat rendjébe, amely „rendben” a beálló próbákra az idősebb kollégák rendszerint el sem mennek. Így aztán a fiatalok is könnyen belebuknak az első bemutatkozási lehetőségbe. Ha kellően rugalmasak, gyorsan ellesik az egyszerű manírokat, és beleszürkülnek a provincializmusba.

Egy zenés színházi osztály kap nemsokára diplomát. Szerintem nincs hová menniük, mert a zenés színház Magyarországon hovatovább az Andrássy útra korlátozódik. Az a ház pedig kevés annyi tehetségnek, ahányat a művészeti egyetemek termelnek. Szeretettel gondolok Bánfalvi Eszterre, Roszik Hellára, Radnay Csillára, Tarjányi Tamásra, Kiss Diánára, Herczeg Tamásra, Polgár
Csabára, Vári-Kovács Péterre, Mátyássy Bencére, Friedenthál Zoltánra, Szilágyi Katalinra, Takács Nóra Diánára és Szabó Tamásra. Köszönöm ezt A varázsfuvolát, de teli vagyok keserűséggel és aggodalommal. Mi lesz velük?

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely