2007. március. 23. 16:50 Utolsó frissítés: 2007. március. 23. 16:51 Gramofon

Dallamok erőből

Courtney Pine belép egy harmincemeletes ház liftjébe, megnyomja a 33-as gombot, majd kiszáll a harmincnyolcadikon. Valahogy így igyekszik kitágítani azokat a határokat, amelyeket az általa megszólaltatott stílusok, a társak és saját maga pillanatnyi képességei vagy a befogadó közeg jelenthetnek számára. Kevés kell hozzá, hogy mágusnak gondoljuk őt.

Courtney Pine koncertje
március 13., A38 hajó

Courtney Pine
A főhős erőltette
© courtneypine.co.uk
Viszonylag rövid időn belül tért vissza a 43 éves, karibi születésű brit szoprán- és tenorszaxofonos az A38 hajóra, aminek ő is örült, meg a hallgatóság is. Pine ezt úgy mutatta ki, hogy már az első megszólalásával egy tank kíméletlenségével támadta a közönséget. Nem kímélte önmagát sem: úgy fújt, mintha az élete, sőt a jazz jövője múlna rajta – legalábbis a brit jazzé. A félkörben fölálló Chris Jerome billentyűs, Cameron Pierre gitáros, Darren Taylor elektromos bőgős és Cheryl Alleyne dobos hölgy (mindnyájan sokrétű, a jazzen kívül a reggae-ben, a bluesban és más stílusokban is jártas előadók) a főnököt fixírozva, az ő minden megmozdulását feszülten figyelve kísérte a már ekkor a 35. emeleten járó Pine-t, aki cirkuláris légzéstechnikájával, villámgyorsan cikázó, extatikus futamaival rögtön két vállra fektetett mindenkit. A James Brown emlékének ajánlott nyitószám addig tartott, amíg Pine első adag lélegzete (úgy 8–10 percig).

A szaxofonos a számok közt szóban is kifejtette nézeteit az ősök által ránk hagyományozott zenei örökség megőrzésének, életben tartásának fontosságáról, játékával pedig ennek illusztrálásánál többet is tett. A következő kompozíciók szinte mind ismert témák voltak, melyekbe Pine úgy bújt bele, mint passzentos búvárruhákba: azonnal alkatához formálta a Summertime-ot, a Boney M által diszkóslágerré tett Sunnyt vagy a Take Five-ot, és így merült velük a mélyvízbe, amely a fekete zenék esszenciájának és önnön egójának elegyéből állt össze. Ez a nem csekély méretű ego azért jó pár szólót engedélyezett az őt körülvevő zenekartagoknak is, akik ilyenkor – ha kiléphettek erősen kontrollált kísérő szerepükből – nem egyszer nagy meglepetésekkel ajándékoztak meg minket. Nem utolsósorban Ms. Alleyne, aki megmutatta, hogyan lehet egyszerre erőteljesen, dinamikusan, precízen és stílusosan dobolni, s egyben nőiesnek maradni.

Miközben azon tűnődtem, vajon miért nem vesznek a hátukra Pine nagytarajú hanghullámai - annak ellenére, hogy végül is lenyűgözötten állok e lefegyverzően energikus, zseniális muzsikus előtt; nos, ekkor Cameron Pierre egyszer csak megvilágosító erejű gitárszólót gördített elénk. Szépen fölépített, mesélő dallamokkal, kifejező hangközökkel teli, megindítóan emelkedő játékának köszönhetően a csupasz extázisba torkolló, sok szempontból minimalista, már majdnem erőszakos szaxofonozással szemben, íme, megjelent a zene. Pierre, ez a kis ember tudja, hogyan kell történetet mesélni a hangszerével, s az ő látszólagos esendősége láttán értem tetten még valamit, ami zavart Pine-ban: ő szuperhőst játszik a színpadon. Nem is hinnénk, hogy mint ember, gyarló, hogy hibázni is tud, vagy hogy ha kell, elszégyelli magát. Emiatt nem melegít mégsem az a láng, ami óriási nyelvekkel csap föl szaxofonja tölcséréből. A ráadásszámban levezényelt közönségénekeltetés, sőt ugráltatás (képes-e a publikum háromszor, hétszer, majd negyvenszer fölugrani?) végképp takarékra csavarta a lángot.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely