Budapesti Fesztiválzenekar
Km.: Zempléni Szabolcs (kürt), Jane Eaglen (szoprán), Robert Dean Smith (tenor), Virgine Pochon (szoprán), Claudia Mahnke (mezzo), Valerie Codoluci (szoprán), karmester: Fischer Iván
március 18., Zeneakadémia

Fischer Iván Szünetre felhevítve © Gramofon

A Strauss különböző korszakainak zeneszerzői stílusát jellemző, remek válogatás egy 19. század végi szimfonikus költeménnyel, az egyik, ha nem a legszellemesebb kompozícióval, a Till Eulenspiegel vidám csínyjeivel kezdődött. A folytatásban egy öregkori darab, a kései Strauss-stílus esszenciális műve, a II. kürtverseny hangzott el. A szünet előtt és a második részben az operakomponista állt a középpontban: két, egymástól nagyon távol álló opera részlete került terítékre. A Salome (1905) és benne a Hétfátyoltánc a századforduló emblematikus műve, az Ariadné Naxosban (végleges változata 1916-ból való) ironizáló archaizmusaival a neoklasszicizmus Stravinskyt megelőző remeke. S ha a Till a szimfónia történetének legpimaszabb darabja, akkor az Ariadné joggal pályázhat ugyanerre a címre az operák világában.

A Till partitúrájának egykor döbbenetes merészsége ma kevésbé tűnik fel. Hozzászoktunk, sőt, tanítani valóan briliáns és letisztult munkának tartjuk. A Fesztiválzenekar előadása minden mozzanatában a briliáns hangszerelőt és a formát virtuózan kezelő komponistát állította előtérbe, a hallgató figyelmét inkább (vagy csak) a részletek kacagtató vagy rémisztő vonásai kötötték le. A taps alatt a szólisták felállítását (kürt, klarinét, hegedű) ritkán éreztük annyira jogosnak, mint éppen most. A II. kürtverseny tapasztalatainak összefoglalását is - bár Zempléni Szabolcs teljesítményét nem érheti különösebb kritika - a zenekar dicséretével, különösen a vonóskar produkciójának méltatásával kell kezdenünk. A nagy létszám ellenére kamarazenekari tisztasággal, áttetszően szólt az együttes, a lassútételben ismét meg kellett állapítani, hogy ennek a gazdag tónusú vonószenekari hangzásnak Magyarországon még mindig nincs párja. Zempléni Szabolcs szólója elegáns és magától értődő volt. Inkább pontosságra törekedett, és kevésbé az egyes hangok finomra csiszolására. S hogy a mű könnyedsége mennyire csak látszólagos, azt a fáradás számlájára írható apró megingásokból lehetett észrevenni a harmadik tételben. Az első rész Salome táncával ért véget. Fischer a szünetre felhevített állapotban szerette volna elengedni közönségét, s ezt valószínű, hogy el is érte. Megközelítése, a részletek kimunkálásának igénye a Till interpretációját idézte. Nagy zenekar próbált elhelyezkedni a Zeneakadémia színpadán, a hangok orgiáját szinte a bőrünkön éreztük - s eközben szunnyadt a lélek. Kíváncsi lettem volna, hogy miként szólalt meg ez a részlet egy nappal korábban, a Művészetek Palotájában?

A szünet után szellős színpadkép fogadott, kamaraegyüttes és nemzetközi hírű énekes szólisták adták elő az Ariadne Naxosban zárójelenetét, melyet a koncerten Ariadne áriája, az Es gibt ein Reich (Van egy ország) vezetett be. A címszerepet Jane Eaglen énekelte. Nagy hang, szép csúcsokkal, döbbenetes, erőteljes és tiszta mélységekkel. Ám nem Ariadne állt a színpadon, hanem egy éneklő ember. Nem Eaglen valóságos megjelenése és a képzeletbeli Ariadne közötti különbség volt a döntő az illúzió elmaradásban, hanem az, hogy Eaglen áriát énekelt és nem szerepet formált. A három nimfa (Virgine Pochon – Echo, Claudia Mahnke – Dryade, Valerie Condoluci – Najade és rövid megszólalás erejéig Zerbinetta) viszont megpróbálta a gála és a színházi előadás között megtalálni a középutat. A Bacchust éneklő Robert Dean Smith vokális produkciója nagyon meggyőző volt, érkezése színházi illúziót keltett, de a nagy kettősben játéka Eaglen magatartásához igazodott. Sok minden elveszett Strauss darabjából, de csukott szemmel hallgatva a lelke mégiscsak jelen volt.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely