Branford Marsalis Quartet
március 16., Budapest Kongresszusi Központ

Branford Marsalis Nem kényelmeskedett © R.M Allnutt

A legidősebb Marsalis-fivér, Branford rendíthetetlenül lépdel előre. Az utóbbi években bizonyos rendszerességgel klasszikus zenei közegben is hallható, technikája szinte perfektté vált, ő maga pedig egyre bölcsebb. Néhány dolog viszont nem változott: a szaxofonos debütáló albuma óta Jeff ’Tain’ Watts a dobosa (majd bolond lesz lecserélni az ezredforduló egyik legremekebb verő- és pedálkezelőjét), 1997 óta bőgőzik nála Eric Revis, s Kenny Kirkland 1998-ban bekövetkezett halála óta Joey Calderazzo bűvöli a zongorabillentyűket.

Marsalis szüntelenül fogalmazza társaival azt a fejezetet, amely a nagy jazztörténet-könyvben a post-bop után jön. A műfajt alapjaiban megrengető újdonságot viszont azért sem ígér, mert a tradíciót mérhetetlenül tiszteli – a jazzét és az egyetemes zenekultúráét általában –, és mert már tudja, hogy az igazság odabent van.

A Marsalis Quartet legkiemelkedőbb értéke a négy belső igazság olyan fokú összecsengése, hogy az már-már természetfeletti minőséget mutat. Ha profánabb példát akarnék hozni: nem csodálkoznék, ha a zenészek feleségei féltékenységet éreznének, amikor meghallják, hogy férjük szavak nélkül is mennyire tökéletesen megérteti magát három zenészcimborájával. Ha elgondolom, hogy régebbi koncertbeszámolókban hányszor szóltam lelkendező elismeréssel a muzsikusok összeszokottságáról, reakciókészségéről, a többiek játékára irányuló figyelméről, attól tartok, sokszor túlozhattam, amíg még nem tapasztaltam a Marsalis Quartetben megvalósuló kollektív mágiát. Mindezt annak ellenére érezte a közönség, hogy a BKK koncerthelyszínnek teljesen alkalmatlan, fizikai méretei, akusztikai jellemzői könyörtelenül eltávolítják a produkciót a befogadótól.

A zenekar egy korábbi lemezről ismert Marsalis-darabbal kezdte az estét (a zenekarvezető gyakran utal rá, hogy alkotásai nem egyszer robbanó petárdák, hanem élő és újraéleszthető tüzek), s a többi közt felcsendült Jeff ’Tain’ Watts The Impalerje is: ekkor még inkább a jól elkülönülő téma-szólók-téma szerkezetet követték. Majd megérkeztek a Braggtown igen komoly falatnak bizonyuló, kollektív, szabad improvizációval teli darabjai. Komoly falat hallgatónak és – vélnénk – előadónak egyaránt, a négyes viszont hátborzongató természetességgel játszotta emberpróbáló opusait. Jeff Watts mintha hipnózis alatt állt volna, egy pontot fixírozott a végtelenben, a feje nem is mozdult, miközben felfoghatatlan polimetriákat ütött. Ha megtetszett neki kollégáinak egy-egy motívuma, fülig szaladt a szája, akár egy gyereknek, s rögtön válaszolt is. Calderazzo hol Monk, hol Tyner, hol – a talán néhány évtized múlva e nevekkel egyenrangúként csengő – Calderazzo módjára beszélt a zongorával, támlás székén hanyagul hátradőlve. Revis játéka megsínylette a legalsó hangregiszter komplett hiányát, de biztos hátországot adó tiszta basszusmenetei így is élvezhetőek voltak. Marsalis pedig eleganciáját mindvégig megőrizve fújta mennyezetrepesztő futamait tenoron és szopránon egyaránt.

A koncert legvarázslatosabb szakasza egyrészt egy figyelmes ajándék volt a magyar közönség számára: a Szomorú vasárnap mélyen átélt, megindító előadása, másrészt annak a Purcell-darabnak (O Solitude) az átirata, amely a Braggtownon is hallható a kvartett interpretációjában. Marsalis tiszta, erőteljes, kontrollált, épp a megfelelő mértékben és gyönyörűen egyenletesen vibrált hangja tökéletesen emelte ki a kompozíció drámaiságát. Seress Rezső és Henry Purcell is meghatódott volna, s érezte volna, hogy ugyanaz az ihlető szellem szállta meg a négy 21. századi muzsikust, mint annak idején őket. Mi pedig mindnyájuknak hálásak voltunk.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely