A Collegium Vocale Gent hangversenye, Philippe Herreweghe vezényletével
április 2., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Philippe Herreweghe Visszafogottan © Gramofon

Március 26-án Martin Haselböck osztrák kórussal és zenekarral, kaliforniai régizenei együttessel és jó nevű szólistákkal adta elő a Máté-passiót – haloványan. Szívesen tényleg csak Carlos Mena kontratenorjára emlékezhetünk, ám a Máté-passió nem opera seria, hogy a „kasztráltnak” tapsoljunk. No, de sebaj, április 6-án Schiff András vezényletével újra megpróbálhattunk közel férkőzni Mátéhoz, rákészülésnek pedig itt volt János. Az együttes és karmestere garancia, de – mint kiderült – „csak” a magas színvonalra, a megrendülésre nem. Pedig a János-passió, rendkívüli képszerűségével, sodró dramaturgiájával, zsigeri drámaiságával, János evangélistához illő lobogásával és szenvedélyével, a részletek iránti érdeklődésével jóval közvetlenebbül hat, mint a Máté-passió. Könnyebb közel férkőzni hozzá, könnyebb átélni, első hallásra könnyebb tőle megrendülni. Herreweghe azonban úgy gondolta, hogy visszafogja a drámai gesztusokat, fékezi a lendület sodrását, lehűti a lobogást, racionalizálja a szenvedélyt, s a művet közelíti a Máté-passió szublimált, elmélkedő világához.

Talán igaza van, ám egy ilyen koncepció maradéktalan elfogadásának alapfeltétele, hogy a hallgató mindkét művet alaposan ismerje, és akkor is tisztában legyen a részletekben rejlő potenciállal, ha azt éppen nem mutatják meg neki. Makacs európaiként Herreweghe úgy gondolja, hogy a két passió él közönsége tudatában, a belga dirigens hisz az európai műveltségi minimumban. Csendes és szolid színpadi viselkedéséből azonban az is kiderül, hogy igazáért, hitéért nem igen akar megharcolni. Lemondásból vagy naivitásból – ki tudja? Magam úgy gondolom, hogy ma már csak ábrándozni lehet arról, hogy az európai műveltségnek a két passió természetes része, s ennek az sem mond ellent, hogy hétfőn körülbelül 1500 ember lelkesen és értő módon üdvözölt egy elvont, harsányságtól mentes, lehűtött János-passiót; hogy szövegkönyvvel, kottával, emlékek tucatjával érkezett a koncertre; hogy jó 19. századi polgárként vallásos élményt keresett a művészetben.

A hangversenyterem méreteihez talán kicsi egy tizenhat tagú kórus, de Herreweghe visszafogott játékra szorítja zenészeit: a vonóskar legnagyobb fortéja is középerősnek tűnik, ráadásul a vonóshangzás szinte mindig túl könnyű, túl selymes, általában testetlen. Nem csak intonációban tiszta, hanem karakterében is. Ettől persze könnyen egyhangúvá válik. A szólisták is igazodtak az általános szublimációhoz: távolságtartó előadásmóddal, a drámai akcentusok puhításával járultak hozzá a koncepció egységéhez. Különböző színvonalon persze. Nem igazán jó választás Camilla Tilling a szoprán áriákhoz; eleinte technikai problémái is voltak, amikor pedig bemelegedett, operás gesztusait kellett volna kordában tartania. Hasonló problémákkal küzdött a tenorista, Jan Kobow is. Ingeborg Danz (alt) nem először járt Budapesten, most is alázattal és perfekten énekelt.

Jó volt Peter Kooij basszus, aki áriáiban és Pilátus szerepében egyaránt figyelmet követelt magának. A Jézus szerepére vállalkozó Konrad Jarnot könnyű baritonjával csalódást keltett, nem az ő hangfajára íródott a „Vox Christi”. Ha Herreweghe a szerep tragikumát akarta elvenni ezzel a választással, akkor sikerült neki. Maradéktalan élményt nyújtott az evangélista szólamát éneklő Christoph Prégardien annak ellenére, hogy – igazodva a koncepcióhoz – minden színészi ziccert kihagyott. Recitativóiból folyamatos, elidegenítő ariosókat formált, nem sodródott el az elbeszélés hevületében, jó 19. századi polgárhoz méltóan művészetté transzformálta a vallásos élményt.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely