Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Vajon tudtuk volna pótolni a hazai talajok katasztrofálisan alacsony víztartalmát a súlyos aszály után a Dunán lefolyó hatalmas mennyiségű vízzel? Miért nem, és mi kellene hozzá, hogy meg tudjuk tenni? Hogyan kezdjünk hozzá, hogy itt tartsuk a vizet, és elkerüljük az elsivatagosodást? Ungvári Gábor közgazdásszal, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) vízgazdasági elemzőjénél kerestük a válaszokat. Egyet már most elárulhatunk: sokkal bonyolultabb lesz, mint amihez szokva vagyunk.
Rendkívüli aszály után érkezett számottevő eső – legalábbis a nyugati országrészben –, és jelentős árhullám a Dunán, és hazai felsőbb folyásának mellékfolyóin. A szokatlan – de az utóbbi időben mégis egyre gyakrabban előforduló – időpontban és intenzitással érkező mediterrán ciklonok, a Boris által előidézett extrém csapadék nyomán a Lajtán és a Dunán érkező árhullámot hamar az évtized árvizének kezdtük emlegetni a közbeszédben, bár egyelőre csak az a biztos, hogy legalábbis a dunai tetőzést nézve, elmaradt az előrejelzésektől: Budapestnél eleinte 20-30 centiméterrel a 2013-as szint alá jósolták, végül 61 centiméterrel volt alacsonyabb az eddigi rekordnál, de a gátak apadáskor is extrém terhelésnek voltak kitéve. A napokban pedig a Cassandra ciklon mutogatja meg a körmeit.
A friss csapadékot nagy várakozás előzte meg a szeptembert megelőző két hónap extrém aszálya után, a szárazság azonban hamar ki is esett a kollektív tudatból – a közvetlenül érintettekét kivéve. Miért is érdekelné tovább az extrém alacsony vízállásnál a Tisza kiszáradt medrében tartott, a kormányzat részéről eleve negligált parlamenti bizottsági üléskísérleten elhangzottak az embereket, ha boldog-boldogtalan közéleti szereplő gumicsizmát öltve parádézik a gátakon, és váltja politikai aprópénzre a védekezési pótcselekvést?
Ennek megfelelően nyomta el a homokot zsákba hányó lapátok és sárban cuppanó gumicsizmák hangja azt a kezdeményezést, amely első körben a már évek óta hivatalosan is félsivatag Homokhátság – majd végső soron az egész ország – elsivatagodásának megelőzését célozza.
Az alulról szerveződő Önkéntes Vízőrzők – helyi gazdálkodók, állattartók, geológusok, vízügyi szakemberek, természetőrök együtt – olyan földtulajdonosok, vagyonkezelők és földhasználók jelentkezését várják, akik saját területükön elképzelhetőnek tartják a természetalapú táji vízmegtartást, akár csak úgy, hogy eltorlaszolnak egy kisebb árkot, vagy nem vezetik le a tavaszi belvizet egy mélyebben fekvő területről. Erről a kérdésről egyébként már a rendkívül aszályos 2022 száraz tavaszán készült videónkban is szó esett:
A vízvisszatartás lehetőségeinek kiaknázását mégis mind többen és hangosabban követelik, aminek nyomán az árhullám kezdetén az Országos Vízügyi Főigazgatóság külön posztban igyekezett lecsillapítani a kedélyeket, amiben a vízügyi szemléletváltás hangsúlyozásán kívül arról is szót ejtettek (az őket pocskondiázó kommentek azonnali törlésének bejelentése mellett) –, hogy számukra milyen lehetőségeket ad a kiszáradt talajok vízzel feltöltésére a mostani árhullám: a szigetközi vízpótló rendszer csatornáinak, a Ráckevei-Soroksári-Dunaág és belőle kiágazó csatornarendszerek, majd sorban az egyre délebbre fekvő hasonló létesítmények vízszintjének maximális üzemi vízszintre emelésére. Ennél sokkal többre azonban jelenleg nem telhet.
Azaz a most lehullott csapadék és árhullám rövid távon, regionálisan javít a mostani aszályhelyzeten, de hosszabb távon, a jövő évi aszály lehetőségére már nem lesz hatással. Ebből a vízből, ami most többletként megjelenik, addigra már semmi nem marad a talajban, hiszen csak átrohan rajtunk – mondja Ungvári Gábor közgazdász, vízgazdasági elemző, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) tagja.
A mostani csapadékot, ahogy az leesett, nem tudnánk megtartani, ez az a fajta, amit túl kell élni.
A szakember szerint vizet megtartani a kisebb, kevésbé veszélyes árhullámokból – a vízügy is jellemzően a nagy árhullámok tetőzése után, már apadáskor nyitja a szóba jöhető zsilipeket –, illetve az egyébként lehulló csapadékból lehetséges. “Ezekből lehetne és kellene sokkal többet beszivárogtatni, és a talajban tárolni.”
Az lenne a cél, hogy a nyári időszakban minél többet lehessen párolgással elvinni a felszínről. Ehhez mind a városokon belül (szivacsvárosok), mind azokon kívül pótolni kellene a talajnedvességet: helyben tartani és a talajba beszivárogtatni a csapadékot. Csakhogy nem mindenhol esik elég eső: több energia érkezik a napsugárzással, mint amihez elegendő talajnedvesség áll a csapadékból rendelkezésre, így kulcsfontosságú, hogy az átfolyó, felszíni vizekből is pótoljuk ezt.
Ám ezt nem egy-egy nagy árhullámmal kellene kezdeni, hanem a kisebbeket jobban hasznosítani. Az ilyen nagy árhullámok kezelésére szolgálnak a Tisza mentén készült árapasztó tározók (illetve a Lajtánál a az árvízi ottani tetőzése idején megnyitott szükségtározó), mert az árvizek csúcsát le tudják vágni, és csökkenteni az árvízi kockázatot.
A Duna árvízi vízhozama azonban olyan nagy, hogy hasonló megoldás kialakításhoz nem áll rendelkezésre elegendően nagy terület.
A szükségtározókkal végzett árapasztás esetében ugyanis “kulcskérdés, hogy kordában tudjuk-e tartani azokat az erőket, amik egy nyitás során fellépnek, ilyen nagyságrend esetében ez nehéz feladat”. Hiszen bármilyen zsilipet kinyitnának, nagyon nagy kockázatot jelentene a megvédendő értékekre és életekre. Így látja ezt az Országos Vízügyi Főigazgatóság is, mely külön közleményben taglalta az árvíz alatti vízpótlás kockázatait. Eszerint “csak korlátozottan és akkor van mód a víz visszatartására, ha már látjuk az árhullám végét. Minden más veszélyeztetné a biztonságot”.
Az apadással azonban elkezdték a vízpótlást “azokon a területeken, amelyek a vízügy rendelkezésére állnak”. Ezek állam tulajdonú és a vízügy kezelésében lévő tározók, holtágak, mellékág-rendszerek, csatornák. “Magántulajdonú termőföldeket, telkeket, birtokokat, valamint a településeket nem áraszthatjuk el. Az igénybe vehető szántóföldekről és más lehetőségekről folyamatosak a tárgyalások a tulajdonosokkal, várjuk a további jelentkezőket, de megállapodás hiányában a vízügy nem használhatja tározásra a területeket.”
Az OVF szerint így már zajlik a vízpótlás:
- a Szigetközben,
- a Ráckevei-Soroksári-Duna-ágban, és
- a Tolna vármegyei holtágakban: a Faddi-, a Tolnai-, a Bölcskei-, valamint a Bogyiszlói-Holt-Dunába, valamint
- Mohácsnál a kölkedi és a bédai szivattyútelepen keresztül.
Ungvári Gábor szerint viszont az alapvető probléma, hogy jelenleg elválik egymástól a sok víz és a kevés víz által okozott veszélyek kezelése, ezeket külön szemlélettel próbáljuk kezelni, vagyis külön-külön használjuk az infrastruktúra egy részét az egyikre, majd a másikra, pedig egy egységes megközelítést kellene alkalmazni, ami jelentős kihívás mind mérnöki, mind társadalmi szempontból.
Példaként említette, hogy a Boris ciklon miatt Lengyelországban hullott extrém mennyiségű csapadék átszakította egy víztározó gátját az Odera egyik mellékfolyóján, a Nysa Kłodzkán, ami miatt több ezer embert kellett kitelepíteni a lentebb fekvő Paczkówból. “Az infrastruktúra működtetése általában egy szempont szerint optimalizálást jelent, ez a hatékonyságnövelés, ha a szélsőségesség növekszik, új problémákat szülhet, akár súlyosbíthatja a helyzetet” – figyelmeztet Ungvári Gábor, arra utalva, hogy például a későbbi felhasználás érdekében betárazott készletek, a tározókban visszatartott víz milyen kockázatokkal járhat.
A szakember nem tartja egyértelműnek, hogy a jelenlegi helyzetben új, nagy víztározók építése jelentené az egyedüli megoldást: “Olyan léptékű energiák okozzák az aszályt és a vízhiányos helyzetet, amit nem lehetséges ellensúlyozni azzal, hogy a tározókban összegyűjtött vizet a kritikus időszakban juttatjuk, öntözzük ki a területre.
A talajnedvességet kell tudni az egész táj léptékében, az év egészében pótolni, és csak erre tudna sikeresen ráépülni az esetleges öntözés.
Ehhez azonban egy olyan elemre van szükség, amire mostanában egyre több figyelem irányul, de kevés a gyakorlati eredmény: úgy megszervezni/átalakítani a területhasználatot, hogy a táj pufferként tudjon működni, ahol a csapadék megtartható, és a többletvíz kontrollálható módon kiengedhető, az érintetteket pedig – akiknek esetleg valamilyen kárt okoz –, kompenzálni lehessen. Mindezt lehetőségként meg kell jelenjen a területhasználat és gazdálkodás rendszerében a REKK szakértője szerint. Ez viszont “rendkívül összetett, sokszereplős kérdés, aminek kezelésére eddig nem voltunk rákényszerítve, és sokan még mindig elsősorban a vízügytől várnak lépéseket, pedig nem csak rajtuk múlik”.
Az, hogy valóban tájban gondolkozzunk, az érintett a területek használóin, gazdálkodókon, a vízügyi hatóságokon egyaránt múlik, de sok helyütt hiányoznak még azok, akik ott helyben kezdeményezők lennének: együttműködve állnának elő a területhasználat újragondolásával, új innovációkkal.
A szakember szerint olyan, akár nagy léptékben gazdálkodó szereplőkre van szükség, akik jól átlátnak egy területet, aminek átalakításában felelősséget, sőt akár költségeket is hajlandóak vállalni. Településekre, gazdálkodó szervezetekre, közösségekre gondol, akik egymás között le tudják tisztázni a teendőket, és össze tudják hangolni az érdekeket. Ez nehéz, mert szükség van mind alulról jövő kezdeményezésre, mind a felülről érkező szervezésre is.
Ungvári Gábor szerint eddig leginkább sikertelen kísérletek voltak a vízmegtartásra. Részben tekinthetők sikeresnek például a tiszai árapasztó tározók, amik ugyan az árvízi kockázatkezelés szempontjából jó megoldások, de nem történt területhasználat-váltás: az érintett gazdák ugyanúgy használják a földeket, mint előtte, és kompenzációt kapnak, ha ki kell engedni oda a vizet. Nem mondható túl sikeresnek, hogy korábban vízmegtartó gazdálkodási gyakorlatok is bekerültek a mezőgazdasági támogatások körébe, hiszen ezt a lehetőséget nagyon kevesen találták vonzónak, és alig vették igénybe.
Ugyanakkor ott vannak a homokhátsági gazdák, akik a vízügy beleegyezésével és segítségével tartanak vissza vizet, vagy ott van a WWF Élő folyók programja, vagy a Belügyminisztérium kis léptékű, településkörnyéki vízvisszatartást célzó mintaprogramja, ami hasonló célokat tűzött ki. Az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezéseket kellene tudnunk felskálázni – mondja a vízgazdálkodási elemző, aki szerint mindehhez sokkal több érdekkonfliktus-kezelésre volna szükség.
Például a belvíz megtartása jellemzően több különböző tulajdonos kezében lévő parcellát érint, akiknek össze kell fogniuk, meg kell egyezniük, hogyan vigyék végbe: valakinek csak költsége lesz, valakinek viszont lehet némi haszna is, egyezségre kell jutniuk a kompenzációról. Mindezek azonban idő- és energiaigényes folyamatok, nagyfokú elkötelezettséget, együttműködési készséget kívánnak az érintettektől.
A kutató szerint kicsiben érdemes elindulni, és utána nagyobb léptékben gondolkodni, majd csak ezután térni rá, hogy mekkora vizek esetében tudjuk kihasználni a lehetőséget.
A fizikai megoldások előtt előbb a társadalmi részét kell megszervezni.
Annál is inkább, mivel a fizikai infrastruktúrát – bár idővel szükséges lehet a fejlesztése – jelenlegi állapotában, kisebb mértékű és léptékű beavatkozásokkal, kreatív módon a mostaninál sokkal jobban ki lehetne aknázni.
Nem egy klasszikus, nagyléptékű duzzasztás megépítésének kérdésével – amilyen például Csongrádnál újra és újra felmerül – kellene rögtön jelentős konfliktusokat gerjeszteni. Ennél sokkal több lehetőség van, jóval kisebb konfliktusokkal, jóval nagyobb területen eredményeket elérni: akár kisebb vízfolyások megfogásával, meglévő csatornák szakaszolását biztosító műtárgyakkal egész évben tartani a vizet a meglévő vízrendszerekben.
Szem előtt tartva azt is, hogy mi történjen, ha ilyen sok csapadék érkezik, mint ami most a tőlünk nyugatabbra fekvő térségekben. A kérdéses csatornák eddig is azért voltak üresek, hogy ha szükséges, ki lehessen védeni a hirtelen csapadékot. 15 évig úgy tűnt, hogy ennek semmi értelme, de az elmúlt hetek eseményei az ellenkezőjére figyelmeztetnek.
Az aszályból származó káraink összességében sokkal nagyobbak, mint amiket az árvíznek tulajdoníthatunk. A kihívás, hogy a két jelenség kezelését össze tudjuk hangolni
foglalta össze a tennivalókat a szakember.
A kormányra hiába számít, aki korszerűsítené az otthonát, de akad pár lehetőség
Nehéz helyzetben van a költségvetés, ezért a kormány a falusi csok és a babaváró kivételével kivezette az ingatlancélú támogatásokat. Az uniós helyreállítási alapból esetleg még sor kerülhet mintegy 20 ezer ingatlan felújítására. Mindenki másnak maradnak a piaci megoldások.
