Orbán, Matolcsy és a gazdaságpolitika arca
Orbán Viktor miniszterelnök az utóbbi napokban egyre többet szerepel a médiában, sőt, saját videorovatot nyitott a Facebookon a hozzá intézett kérdések megválaszolására. A médiatérben való egyre intenzívebb jelenléte nem véletlen, muszáj – jobb keze, Matolcsy György közreműködésével – eladnia, amit főzött, ugyanis egyre többen fanyalognak felette idehaza és külföldön.
Egy pár évvel ezelőtt rendezett gazdasági konferencián Kósa Lajos még ellenzéki képviselőként azzal bírálta a rendezvényen szintén felszólaló Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt, hogy nem tanult Bokros Lajos példájából, és elfogadható lépéseket azért nem tud keresztülvinni, mert lényegtelen, kisebb horderejű ügyekben megköti magát, sőt, arrogánsan erőlteti őket. Emlékezetes, hogy Bokros nem jutott dűlőre a nyugdíjakkal, mert például a tandíjügyben vitába ereszkedett a diáksággal, s ez országos népszerűtlenségét kiteljesítette.
Most hasonló szűklátókörűséget vetett a regnáló kormány szemére Mellár Tamás, a Fidesz-közeli Századvég Gazdaságkutató Zrt. kutatási igazgatója. A közgazdászprofesszor szerint ugyanis a kormány megoldása – hogy a szabad választás helyett visszakényszerítik az embereket az állami rendszerbe – a szerinte jó célt, a magánnyugdíjpénztári pillér visszaszorítását is hitelteleníti. A pénztártagok átléptetése helyett inkább az állami nyugdíjpillér reformját kellett volna első lépésben végrehajtani, hogy mindenki névleges egyéni számlát kaphasson, amelyen nyilvántarthatják a nyugdíjbefizetéseit és a szabadon átlépők számára jóváírhatják az állampapírok kamatait a befizetéseik után.
A Fidesz a forradalmi hevületben egy időre megfeledkezett a Kósa Lajos által idézett bölcsességről, s arrogáns lépéseit cinikus kommentárokkal fűszerezve próbálta elfogadtatni. A Fidesz mindig kedvelte a konfrontációt, talán abból a megfontolásból, hogy akinek az igazság a kezében van, annak nem kell egyezkednie. Így jártak el a nemzeti bank elnökével, akit új kormányzati pozíciójukból köszöntés helyett „offshore lovagozással” szólítottak meg, s elültették egy hosszú konfliktus magvait. De hasonló hozzáállást mutattak a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatos lépéseikben is. A pénztárak keresték az együttműködést a kormánnyal, sőt, kezdetben fogadókészséget tapasztaltak, de fordult a szél, és néhány nap alatt közellenséggé transzformálta őket a kormányzati kommunikáció. Kineveztek egy „nyugdíjvédelmi” miniszterelnöki megbízottat, akinek a magánnyugdíjpénztári vagyon megcsapolását, majd a második nyugdíjpillér felszámolását közérdekű tettként kellett volna bemutatnia.
A válságadók, az Alkotmánybíróság jogkörének megkurtítása, a Költségvetési Tanács lehetetlenné tétele, a médiaágazat résztevőinek helytelenkedések esetére kilátásba helyezett megbüntetése mellé legfeljebb szóvivői megjegyzések kapcsolódtak. Nem voltak magas szintről érkező, kidolgozott indoklások, nem voltak a mélyebb összefüggések iránt érdeklődő szakemberek számára könnyen hozzáférhető hatástanulmányok. Csak a nyomulás.
Mint a GKI múlt keddi konferenciáján Bod Péter Ákos korábbi pénzügyminiszter és jegybankelnök megfogalmazta: „Túl sok az ütközés, túl sok a zaj (Ab, jegybank, kontrollintézmények, nyugdíjpénztárak). A gyors irányváltásokat (improvizálást) a külső véleményformálók nem tudják követni. A politikai döntéseknek nincs 'arca', másutt a stratégiáról nem a szóvivő szól. De nem is világos, hogy amiről szó van, az a stratégia része-e, vagy csak keresgélés folyik. Az olyan fajta üzenetek, hogy ’nem lesz megszorítás’ pedig külföldön nem is értelmezhetők, amikor Nyugat-Európában a pénzügyi stabilitás helyreállítása a történelmi feladat.”
A gazdaságpolitikai cikcakkok ismertek. A kormány mindig éppen úgy nevezett meg embereket, dolgokat, intézkedéseket (előző kormány, offshore lovagok, csontvázak, nyugdíjpénztárak, extraprofitot bezsebelő multik stb.) a bajok forrásának, ahogy a rövid távú érdekei megkívánták. Ráadásul a kormányzati lépések és az új szabályokat bevezető parlamenti eljárások egyre több kritikát váltottak ki. S már nemcsak a politikai ellenzékből vagy a civil szférából, hanem a Fidesz saját táborából is. Az egyre hangosabb külföldi megnyilvánulások pedig erre rátettek egy lapáttal, amit a Moody’s lépése, államadósság-besorolásunk két fokkal való leminősítése tetőzött be.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar gazdaságpolitikát, a kormány lépéseit valahogyan hitelesíteni kell, s az nem megy, ha mondjuk az alapkamat pontosan argumentált megemelésére a nemzetgazdasági miniszter kijelenti, hogy ez teljesen indokolatlan volt, mert a nemzetgazdaság folyamatai egyáltalán nem támasztják alá. Ahhoz, hogy a kormány támogatást kapjon kétségeket ébresztő lépéseihez, magas szintről kell elmagyarázni, hogy mi miért történik.
Orbán Viktor és Matolcsy György minden valószínűség szerint az elkövetkező időben sokat fog szerepelni a médiában és különféle szakmai fórumokon is. Először is rá kell venniük a nyugdíjpénztári tagokat – még ha a kényszerítő szabályozás mellett a kényelem és a polgárok sodródásra való hajlama is igen erős szövetségesük –, hogy eszükbe se jusson kérvényezni a státusuk fenntartását. Továbbá el kéne magyarázni, hogy miért olyan adócsökkentést valósítanak meg, amelynek hasznából javarészt a felső tíz százalék részesedik.
De ezek a kisebb feladatok. Februárig, amikorra azokat a reformokat ígérik, amelyek hosszú távon szavatolhatnak a költségvetési egyensúly fennmaradásért, hitelességet kellene gyűjteniük idehaza és főleg külföldön, hogy az uniós elnökséghez kapcsolódó teendőit Magyarország zavartalanul elláthassa, s a pozícióból származó lehetőségeinket kihasználhassuk. Ez a kormány tartós pozitív megítélésének nélkülözhetetlen eleme, nehéz volna ugyanis elfedni a választópolgárok előtt egy uniós méretű fiaskót. Az unióval pedig nehéz volna elfogadtatni egy nyugdíjpénztári paravánokkal elfedett, valódi reformok nélküli Patyomkin-gazdaságpolitikát.
És emiatt persze februárban újabb megmagyarázandó dolgok következhetnek, akár a nagy ellátórendszerek fájdalmas és kezdetben inkább kiadásokat, mint megtakarításokat hozó átalakítását is beleértve. De ki kellene egyezni a bankszektorral és a többi különadóval sújtott ágazattal is, amelyeknek képviselői beláthatatlan következményekről beszélnek a válságadó, de különösen az adóztatási bizonytalanság fennmaradása esetén. Meg kéne győzni a külföldi befektetőket, hogy bátran hozzák pénzüket vagy beruházásaikat Magyarországra, mert itt jó dolguk lesz, s nem kell a magas kamatfelárak vagy extraadók miatt magasabb alapköltségekkel dolgozniuk, mint a régiós versenytársainknál. Vagy például rá kell venniük a jegybankot, hogy átmenetileg megfeledkezve a törvényben előírt kötelezettségéről, még inflációs veszély esetén se emelje az alapkamatot, mert az olcsó hitelek fontosabbak a gazdaságnak, mint az inflációs cél közelítése.
Mindezekhez valószínűleg többre lesz szükség, mint Orbán Viktor magabiztos tekintetére egy Facebook-felületen.
A kormányra hiába számít, aki korszerűsítené az otthonát, de akad pár lehetőség
Nehéz helyzetben van a költségvetés, ezért a kormány a falusi csok és a babaváró kivételével kivezette az ingatlancélú támogatásokat. Az uniós helyreállítási alapból esetleg még sor kerülhet mintegy 20 ezer ingatlan felújítására. Mindenki másnak maradnak a piaci megoldások.