Alig hiszem, hogy bárki kétségbe vonhatná, nyugdíjügyekben nem csupán mélyebb ismeretekkel rendelkezem, de hitelesebb személy is vagyok, mint Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter. Mert bár a Népszabadságnak adott interjújában azt nyilatkozta, miszerint „Mindig is azon a véleményen voltam, hogy 1998-ban nem kellett volna bevezetni a kötelező magánnyugdíjrendszert”, nem csekély terjedelmű szakírói munkásságában ilyetén véleményének nyoma sincs, ráadásul – ahogy akkoriban mondani szokás volt –, lábbal szavazott a második pillér mellett. Akkoriban már bőven elmúlt negyven, s ebben az életkorban a hivatalos kormánypropaganda sem javasolta a belépést, azzal érvelve, hogy a nyugdíjig hátralévő időben a második pillér nem biztosít annyi előnyt, amennyi ellensúlyozni tudná azt a hátrányt, amit az addig megszerzett jogosultságainak negyedéről való lemondás jelent. De Matolcsy vállalta. És amikor 2009-ben a Bajnai-kormány az 52. életévüket betöltött pénztártagoknak lehetővé tette a visszalépést, Matolcsy nem élt a lehetőséggel, holott elmúlt ötvenkettő.

Lássuk, hogyan oldotta fel az elmondása szerint mindig is elutasító véleménye és a pénztárba lépés és ott a „végsőkig” való kitartás közötti kognitív disszonanciát. „Az ilyen ügyeket a feleségem intézi” – mondta a lapnak. Az Évák örök bűne.

Németh György

Hernádi Levente

Magam, Matolcsyval ellentétben 1997 tavaszától – 2008-ig meglehetősen magányosan – legalább két kötetnyi írásban érveltem a második pillér ellen, s bizonyítottam létrehozásának elhibázott voltát. A Nyugdíjkerekasztal Zöld könyvében írtam le, hogy a „legjobb megoldás a második pillér felszámolása lenne”, míg a „második legjobb megoldás a második pillérbeli tagság választhatóvá tétele” (Jelentés a Nyugdíj és Időskor Kerekasztal tevékenységéről, Miniszterelnöki Hivatal, 2010. 283-284. oldal). Utóbbit sikerült beletuszkolnom a Fidesz 2007 decemberében közzétett alapprogramjába („Biztosítani kell a magán-nyugdíjpénztárakból való visszalépést az állami nyugdíjrendszerbe”, Erős Magyarország, 30.o.), kiszorítva onnan a teljes tőkésítést polgári erényként bemutató álláspontot. Matolcsynál fiatalabb lévén sem akartam magánnyugdíjpénztárba lépni, pedig az ilyen ügyeket nálam is feleségen intézi.

A kérdés az, hogy a nemzetgazdasági miniszter vajon tudja-e, hogy mit miért tesz. El tudja-e magyarázni 10-15 szabatos mondatban úgy, hogy azt Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke, José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke, Olli Rehn, az Európai Bizottság gazdasági és pénzügyekért felelős biztosa, Dominique Strauss-Kahn, az IMF elnöke, Robert Zoellick, a Világbank elnöke, Jean-Claude Trichet, a Európai Központi Bank elnöke – és még hosszan lehetne sorolni – képes legyen megérteni?

Nem úgy tűnik. Pedig erre a forint immár trendszerű gyengülése, a leminősítés közelgő árnyéka, a tőzsde esése, a külföldiek erősödő állampapír-eladása, a gyér érdeklődéssel kísért kötvényakciók, az emelkedő kamatfelár, a Monetáris Tanács kamatemelése (november 29-én 5,25%-ról 5,5%-ra), a brüsszeli figyelmeztetések, a nemzetközi aggodalmak stb. okán igencsak szükség lenne.

Egyetlen cseppben megláthatjuk a tengert.

A pénztártag Matolcsy azt mondja, hogy „hozamom nem érte el az 1 százalékot. Semmilyen előnyét nem tapasztaltam a magán-nyugdíjpénztári rendszernek.” De milyen hozamot ért el az első pillérben? 0,73 százalék reálhozamnál többet? Ha többet, mennyivel? Matolcsy nincs tisztában azzal, hogy körtét az almával hasonlít össze, egy a befizetett járulékkal meghatározott (Defined Contribution) rendszert egy a kapott járadékkal meghatározottal (Defined Benefit). Azt is mondja, hogy semmilyen előnyét nem tapasztalta a magán-nyugdíjpénztári rendszernek. De ez esetben nem a tapasztalataira, hanem a makrogazdasági összefüggések feltárására és megértésére volna szüksége, és ennek nem a tapasztalatszerzés az eszköze, ahogy Einstein sem tapasztalati úton jutott el relativitáselméletéig. Aki a második pillérrel szemben az alacsony hozamot és pozitív tapasztalatainak hiányát szegezi, az csupán saját inkompetenciájáról vall közvetett úton.

Matolcsy a második pillérrel szemben azt veti, hogy az „olyan lyukat üt az állami nyugdíjkasszán, amit nem lehet pótolni”. Ez a kijelentés közgazdaság-tudománytalan. Mintha azt mondaná, hogy az „államadósság törlesztése akkora lyukat üt az államháztartáson, hogy inkább ne is törlesszük!”

A kormánynak a szabad választás elvét pro forma tiszteletben tartó, azt azonban de facto megtagadó lépésével Matolcsy a „magyar nyugdíjrendszer fenntarthatóságát” kívánja biztosítani, mert a „nyugdíjkassza hiánya – panaszolja – 900 milliárd forint”. A nemzetgazdasági miniszternek nincs tudomása arról, hogy a második pillér sui generis fenntartható – mivel a befizetések megteremtik a majdani kiadások fedezetét –, ellenben az első pillérre vonatkozó fenntarthatóság-fogalom ettől lényegesen különböző. De miért kellene éppen azt magunkra nézve kötelezőnek elismernünk?

Másrészt a miniszter rosszul tudja a Nyugdíjbiztosítási Alap bevételei és kiadásai közötti 2011. évire tervezett különbséget. Az ugyanis nem 900 milliárd, hanem ennek csak fele. Arról az összegről van szó, melyet a második pillér felszámolása során a költségvetésbe folyó bevételből államadósság-csökkentés helyett folyó nyugdíjkiadásra költenek.

A riporter a miniszternek szegezi a kérdést: „Mindketten tudjuk, hogy valójában szó sincs döntési szabadságról. Miért nem húztak egy vonalat január elsejével: akkortól mindenki visszakerül a tb-be, oszt jónapot.” A miniszter körömszakadtáig ragaszkodik ahhoz, hogy a választás szabad, annak ellenére, hogy az egyik opciót választók „súlyos következményekkel” szembesülnek. Azért nem államosít a kormány – magyarázza –, mert az „ellentétes egy konzervatív polgári kormány közgazdasági gondolkozásával”.

Nézzük csak, valójában milyen is lehetne a konzervatív polgári kormány gondolkodása.

A második pillér járulékkal meghatározott tőkefedezeti résznyugdíjrendszer, melynek benchmarkja az államkötvények hozama. Ezeket az államkötvényeket a nyugdíjpénztárak bármikor megvásárolhatják. De nemcsak azt vásárolhatják, hanem egyéb pénzügyi eszközöket is. A nyugdíjpénztár csak annyiban „magán”, amennyiben nem államkötvényt vásárol – ilyen értelemben a második pillér ma is kétharmadban „állami”. Az államosítás lényegében annyit jelent, hogy az egyharmad „magán” helyett is államkötvény kerül a portfólióba.

Az állam a következő „államosítási” javaslatot teszi a pénztártagoknak: nyugdíjcélú megtakarításotok ma is kétharmadban állami, legyen a maradék egyharmad is az. Ezzel lemondasz ugyan azon jogodról, hogy majdani nyugdíjad fedezetének egy részét magasabb hozam reményében piaci szereplő értékpapírjába fektetheted, de cserébe nem kell megfizetned nyugdíjpénztárad működési költségét. Az államkötvények hozamát – melyet én, az állam, amúgy is fizetek – megkapod működési költség nélkül, számlaműveletként. Hidd el, te jól jársz, lesz 3-4 reálszázalék biztos hozamod az elmúlt 12 év 0,73 reálszázaléka helyett. Én, az állam, jól járok, mert csökkentem pénzügyi sebezhetőségem, te, a pénztártag szintén jól jársz, mert az eddigieknél lényegesen magasabb lesz nyugdíjcélú megtakarításaid hozama. Aki nem jár jól, azok a nyugdíjpénztárak működtetői – de a hárommillió jövendő nyugdíjas érdekét nem írhatja fölül 19 pénzügyi csoport profitérdeke. Még akkor sem, ha konzervatív polgári kormányunk van.

A kormánynak, illetve a kormány nevében Matolcsy György nemzetgazdasági miniszternek módja volna a második pillér felszámolásának helyességéről a fenti érveléssel meggyőzni a hazai közvéleményt és a nagyvilágot, feltéve persze, hogy tettei alátámasztják szavait. De nem támasztják alá.

A kormány a pénztártagokat lényegében visszatereli a megreformálatlan első pillérbe, ahelyett, hogy képessé tenné az egyéni számlák vezetésére, s ezen egyéni számlák az államkötvényekével azonos módon kamatoznának, a nyugdíjakat pedig az egyéni számlán összegyűjtött megtakarítás és a várható élettartam alapján határoznák meg. Bár a Népszabadságnak adott interjújában a nemzetgazdasági miniszter szól az Országos Nyugdíjbiztosító Főigazgatóság (ONYF) által vezetett egyéni számlákról, de azon a számlán nem a járulékfizetők befizetéseit és annak hozamait összegzik, hanem azt tartják nyilván, hogy „hány forintra jogosult a foglalkoztatott”. Vagyis az állami nyugdíjrendszer nem alakul járulékkal meghatározott rendszerré. A Miniszter Úr az egyéni számlát és az egyéni nyilvántartást összekeverni méltóztatik.

Előttünk van két út. Az egyik Európa közepébe vezet. Elmondjuk, hogy a Világbank által kikényszerített 1997-es nyugdíjreform elhibázott volt, de erre sajnálatos módon sem akkor, sem azóta nem hívta fel az Európai Bizottság, az IMF stb. a figyelmünket. Emiatt saját kútfőnkre kellett hagyatkoztunk, de megoldottuk a problémáinkat. Rompuy úr, Barroso úr, Rehn úr, Strauss-Kahn úr, Zoellick úr, Trichet úr leforrázva áll. A kormányt bel- és külföldön kritizálók hangja elcsendesedik.

A másik út, hogy szabad választást, nyugdíjtőzsdét, emberek pénzének biztonságba helyezését stb. hazudunk. S magunkra vonjuk a bel- és külföld haragját, csupán azért, hogy adót lehessen kivetni a második pillér kényszerelhagyóira.