Az euró bevezetésére kitűzött 2008-as és 2010-es hivatalos céldátumot (de több nem hivatalosat is) Magyarországnak le kellett mondani, miközben két szomszédos poszt-szocialista ország, Szlovénia és Szlovákia, már az eurót használja belföldi valutaként. Tény, e történetben kudarcok is jelen vannak, ennek ellenére a frusztráció túlzott és az önostorozás túlmegy az indokolható mértéken. Abban, hogy ez így van, közrejátszik a közvélemény nagy részének hiányos, illetve felszínes ismerete az euróról, az eurózónáról, a maastrichti kritériumokról, az Európai Unióról – általában véve, a közgazdasági elméletekről, a pénzügyekről, és a nemzetközi viszonyokról.

Miféle vélekedések tartják fenn az eurózóna mítoszát?

1. Az eurózónának csak azok lehetnek tagjai, akik a belépést megelőzően teljesítették a maastrichti kritériumokat.
2. A reformokban élenjárók hamarabb képesek a kritériumokat teljesíteni és az eurót bevezetni, mint a reformokban lemaradók.
3. A maastrichti kritériumok a valutaunióba való belépés feltételeit rögzítik, de egyúttal a helyes gazdaságpolitika iránymutató is, ezért akkor is követni kell őket, ha nem akarnánk bevezetni az eurót.
4. A maastrichti kritériumok tisztán közgazdasági jellegűek, a szakmai racionalitást tükrözik, függetlenül a politikai megfontolásoktól.
5. Magyarországon a politikai vezetés kezdeményezte az eurózónához való könnyített és gyorsított (a szerződésben foglalt kritériumok egy részét zárójelbe tevő) csatlakozást, amelyet aztán az Unió elutasított, azzal, hogy könnyített és gyorsított csatlakozásra nincs lehetőség.
6. Az eurózóna védelmet jelent a pénzügyi válsággal szemben; az eurót használó EU-tagok könnyebben átvészelik a válságot, mint a zónán kívüliek.
7. Az EU előbb-utóbb (amint a zónán kívüliek teljesíteni tudják az összes kritériumot) eljut oda, hogy minden tagország az egységes valutát használja majd; ez szükségszerűen következik a szerződésekből és az integráció közgazdasági logikájából.

A maastrichti kritériumok:

1. Árstabilitás: a fogyasztói árszint (infláció) emelkedése a vizsgált évben 1,5 százaléknál jobban nem haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációs rátájú tagország átlagát. 2. Árfolyamok stabilitása:  a tagállam valutáját az EMS (Európai Monetáris Rendszer) árfolyam-mechanizmusán belül (ERM-II) egy másik tagállam valutájával szemben nem értékelik le. 3. Kamatok konvergenciája: a hosszú lejáratú kamatláb a vizsgált évben 2 százaléknál többel nem haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációval rendelkező tagállam átlagát. 4. Stabil kormányzati pénzügyi pozíciók: a vizsgált évben a költségvetési deficit a GDP 3 százalékát, az államadósság pedig a GDP 60 százalékát nem haladhatja meg.

A fenti, elterjedt és szakmai körökben is gyakran hangoztatott vélekedésekkel szemben az alábbiakat fogalmazhatjuk meg:

1. A tagság elnyerésének csak az egyik módja az, hogy az adott ország minden kritériumnak megfelel; a másik az, hogy a kritériumok megszövegezését vagy értelmezését a maga javára tudja fordítani. Ha minden országnak betű szerint be kellett volna tartania a maastrichti kritériumokat, úgy például Belgium vagy Olaszország sohasem léphetett volna be, mivel az államadósság mindig is magasan a GDP 60 százaléka fölött volt e két országban. Emiatt velük szemben azt a könnyítést alkalmazták, hogy elég volt felmutatni: az adósság/GDP hányados kedvező irányba mozog. Több olyan ország, amely formálisan eleget tett a szerződés betűjének, a kreatív könyvelés magasiskoláját mutatta be a kísérleti időszakban. Volt példa a kritériumok utólagos testre szabására is: amikor a francia frank ellen spekuláltak a befektetők, másfél évvel a maastrichti megállapodás után, az euró „előszobájának” tekintett ERM (Európai Monetáris Rendszer) lebegtetési sávját kiszélesítették (+/- 2,25 százalékról +/- 15 százalékra), holott az eredeti cél az árfolyam-ingadozások csillapítása volt.

Ez a rugalmasság persze jobbára csak azon országok felé (volt) érvényes, amelyek már a 20. században csatlakoztak az EU-hoz. Velük szemben csak azt kérték számon, hogy viselkedjenek Maastricht szellemének megfelelően. Az „új” tagországoktól viszont megkövetelik, hogy ragaszkodjanak a maastrichti kritériumok betűihez, de már az sem biztos, hogy ez önmagában elegendő lesz.

2. A pénzügyi fegyelem és stabilitás nem feltétlenül mutat szoros kölcsönhatást a piaci reformok előrehaladott voltával. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) által használt, széles körben elfogadott intézményi mutatókat tekintve Magyarország a poszt-kommunista régió leginkább piacosított országa, mégsincs esélye a közeli euróbevezetésre. A térségből elsőként Szlovénia vezette be az eurót, amely viszont sohasem volt a privatizáció és a liberalizáció bajnoka. Épp ellenkezőleg. A csoporton belül a legtovább és a legkitartóbban ragaszkodott az állam gazdasági szerepvállalásához egyfajta neokorporatív koncepció jegyében. Magyarország mellett Észtország is mindvégig élenjáróbb reformer volt, mint Szlovénia vagy Szlovákia, mégis lemaradt az euróért folytatott „versenyfutásban”. A félreértések egyik oka az, hogy egyes időszakokban bizonyos reformelemek a reformerség abszolút kritériumaként lettek beállítva (például az egykulcsos adó), ám ezek a pénzügyi stabilitással egyáltalán nem álltak szoros összefüggésben. Sőt, vannak olyan reformelemek, amelyek kifejezetten visszavethetnek egy országot a maastrichti úton. Ilyen a nyugdíjreform, amelyben Magyarország úttörő volt; vállalva (illetve nem szándékolt következményként elviselve) az ezzel járó többletdeficitet és többlet-eladósodottságot, vagyis az euróbevezetés esélyeinek a rontását. Hasonlóképp előbbre tartanánk az elsietett devizaliberalizáció nélkül (sem Szlovéniában, sem Szlovákiában nem volt számottevő devizaalapú hitelezés az euró bevezetése előtti időszakban).

3. A maastrichti kritériumok nem terjednek ki a pénzügyi egyensúly egészére, a gazdaságpolitika teljes célrendszerének pedig csak egy kis szeletét ragadják meg. Sokak szerint például fontos volna mérni a konvergáló (az EU átlagához felzárkózó) tagországok folyófizetési mérleg hiányát, illetőleg a külső adósságot. Mivel ezeket az EU irrelevánsnak tekintette, a balti országok például nem is törődtek a külső egyensúly hiányával és látszólag kiváló konvergenciát mutattak fel. Most viszont a külső egyensúlytalanságok miatt kerültek padlóra, lenullázva a konvergencia rögös útján megtett haladást. A rendszerből hiányoznak a reálgazdasági mutatók.

A maastrichti kritériumokhoz való közelítés potenciálisan ellentétes a reálgazdaság felzárkózásával: Szlovákiával az utolsó pillanatban, a fenntartható árstabilitásra való hivatkozással, felértékeltették a koronát, ami versenyképességét, középtávú növekedési potenciálját érzékelhetően rontja. Ma pedig már nemcsak a felzárkózás és a pénzügyi konvergencia általános viszonyára, lehetséges konfliktusára kell tekintettel lennünk. Arra is, hogy a válságkezelés háttérbe szorítja a Maastrichthoz való igazodást a gazdaságpolitika preferenciaskáláján. Lengyelország, a válság miatt későbbre tolta az euró bevezetésének várható dátumát.

4. A maastrichti kritériumok nem valamiféle tudományos elemzés eredményeként születtek. Annak idején a pénzügyileg instabilabb EU-tagországok e kritériumok révén a német monetáris politika szigorú szabályait vállalták el avégett, hogy a németek elfogadják az unió gondolatát, és feladják önálló valutájukat, a német márkát. Kiderült persze, hogy az egyesítés utáni Németország már maga sem képes a régi Bundesbank-szabályok szerint működni, a kevésbé fejlett, illetve instabilitásra hajlamos tagországok pedig csak támogatások és engedmények árán maradhattak a rendszeren belül.

Ha a politikai eredettől és beágyazottságtól el is tekintenénk, akkor sem állíthatjuk, hogy a maastrichti kritériumok minden tekintetben racionálisak vagy logikusak volnának. Az inflációs küszöbérték meghatározásánál például eurózónán kívüli országokat is számításba vesznek, ami racionálisan nem magyarázható. Az inflációs kritérium ily módon történő (indirekt) szigorítása döntően politikai (kirekesztő) célokat szolgál.

Andor László - a maastrichti kritériumok nem minden  tekintetben racionálisak vagy logikusak. © Stiller Ákos

5. Könnyített és gyorsított euróbevezetésre valóban nincs sok példa – ha eltekintünk attól, hogy az alapítók egyharmada de facto nem felelt meg a kritériumoknak a belépéskor, Görögország különleges esetéről nem is beszélve. Egy különleges eset után több is következhet – vélhetik sokan. Jóval azelőtt, hogy Gyurcsány Ferenc kormányfőként, informálisan felvetette volna az ERM-II. időtartamának lerövidítését, Csányi Sándor, az OTP elnök-vezérigazgatója kijelentette: meg kell próbálni elérni, hogy soron kívül csatlakozhasson Magyarország az eurózónához, és ezért bármilyen feltételt el kell fogadni. Az illetékes nyugati vezetők azonban a kezdeményezést elutasították. Görögország esete pedig valóban roppant érdekes. A görögök 1999-ben még nem számítottak első körös eurózónatagnak, de 2001-ben, az euróbankjegyek megjelenésekor, már a többiekkel együtt haladtak. Mégpedig úgy, hogy a pénzügyi mutatóik – mint utóbb kiderült – nem fedték a valóságot. Emiatt az EU semmiféle szankciót nem alkalmazott, vagyis utólag legitimálta a gyorsított és könnyített euróbevezetést.

6. A valutaválságtól megóv az euró (hiszen nincs is külön nemzeti valuta, amely leértékelődhetne), de az általános világgazdasági válság átfogó makrogazdasági hatásaitól nem. Mi több, a nemzeti valuta hiánya esetenként még nehezítheti is a válságkezelést, szűkítve annak eszköztárát. Az eurózónához tartozás mindenképpen előny volt az eurót használó országok számára a globális pénzügyi válság pánikszakaszában, vagyis 2008 őszén. Kisebb volt, vagy el is maradt a pánik ezekben az országokban, hiszen nem kellett attól tartani, hogy az euróhoz képest leértékelődik a nemzeti valuta. A válság lefolyását és következményeit vizsgálva azonban látható, ilyenkor a rugalmasság előnyei is megmutatkoznak. Nagy-Britannia szerencsésebb, mint Olaszország, mert a font leértékelődése segít az alkalmazkodásban. Ugyanígy Románia most több eszközzel rendelkezik a válság kezelésére, mint Írország, amely az eurózónán belül szenved el kétszámjegyű visszaesést. Az euróval már rendelkező Szlovákiához képest Csehország, és méginkább Lengyelország jobban viseli a válságot, sőt, utóbbi esetében az sem biztos, hogy egyáltalán zsugorodik a gazdaság.

7. Az eurózóna jól vizsgázott ugyan a mostani válságban, kohéziójának azonban ez csak az első tesztje. Minél heterogénebb országcsoport alkotja ugyanis, elméletileg annál instabilabbá válik. A további keleti bővítés is ebbe az irányba visz. Egy egységes valutát használó, ámde heterogén részekből álló gazdasági tömb stabilizálásához ugyanis jelentős fiskális erőre is szükség van. Az Európai Unió a tagállamok jövedelmének (GDP-ben mérve) alig több mint 1 százalékát központosítja. Ezen arányszám növelése, vagyis a fiskális föderalizmus előtt hatalmas akadályok tornyosulnak. A jelenleg zajló pénzügyi válság során sokan a mai eurózóna célszerűségét is megkérdőjelezték, és még több volna a kérdőjel, ha a zóna nagyobb lenne. A mindennemű keleti bővítés iránt szkeptikus frankfurti jegybankárok figyelmeztettek: ha az EU-szintű újraelosztást (és azzal együtt Brüsszel intervenciós képességét) a mai szinte befagyottnak tekintjük, úgy az eurózóna kiterjesztésével megfontoltan kell bánni. Lehet, hogy az eurózóna már így is túlságosan nagy.

Abból, hogy az eurózóna mítoszát alátámasztó tételek és a valóság között kisebb-nagyobb hézagokat fedezhetünk fel, természetesen nem következtethetünk arra, hogy ne lenne fontos a pénzügyi egyensúly, illetve – ennek megteremtése után – az euró bevezetése. Nem mindegy azonban, hogy milyen eszközökkel, milyen úton, milyen ütemezésben érjük el, és hogyan hozzuk összhangba a gazdaságpolitika más céljaival, például a növekedés ütemének fenntartásával, az infrastruktúrafejlesztéssel, bizonyos reformokkal.

Korábbi szándékaival ellentétben Magyarország nem került az euró gyors bevezetői közé. Ez önmagában nem baj, az már inkább, hogy a késedelem – ellentétben például Svédországgal vagy Csehországgal – nem tudatos választás, hanem a sodródás eredménye.

Andor László
A szerző közgazdász, az EBRD Magyarországot képviselő igazgatója.