Wall Street, te vagy a király. Ki más? © AP

Egy magyar bróker ma reggel látva, hogy a világ tőzsdéi lábra kaptak, azon lelkendezett, hogy az amerikai központi bankintézmény, a Fed közbeavatkozása a megrendült pénzpiacokon kihúzta a válság méregfogát. Abban talán (de csak talán) igaza lehet, hogy több bank mostanában nem jelent csődöt, s a pénzügyi rendszer közvetlen összeomlásának veszélye elhárult – s tudjuk, aki időt nyer, életet nyer –, de a válságnak messze nincs vége. A dolgok ugyanis az eddigi mederben biztosan nem mehetnek tovább, és hogy mifélében folytatódnak, arról pillanatnyilag senkinek sincs igazán fogalma. A pénzügyi zűrzavarhoz megjegyzéseket fűző Wall Street-i brókerek, de amerikai politikusok is bevallották: valójában fogalmuk sincs, hogy mit kéne tenni. Sőt, a pénzügyi világ, ahogy eddig ismertük, leáldozóban van. De hát mi is történt?

Röviden: a kapzsiság erősebb volt a józan észnél. Az amerikai gazdaság, de összességében a világgazdaság is kisebb-nagyobb zökkenőktől eltekintve a 90-es évek elejétől rendületlenül emelkedett, s úgy tűnhetett, hogy ez a trend nem is törik meg. A bankok, különösen az amerikai ingatlanpiacon e hamis idillben nagyobb kockázatokat vállaltak az ésszerűnél. A jelzáloghitelt nyújtó pénzintézetek sokkal több hitel bocsátottak ki, mint amennyit a fedezetül szolgáló ingatlanok lehetővé tettek volna. A befektetési bankok pedig az ügyfelek pénzét szívesen invesztálták ingatlanalapokba a jó megtérülés reményében. Amikor kiderült, hogy erre nincs remény, olyan befektetési „termékeket” vittek piacra, amelyekben a biztonságos elemek mellett néhány elfuserált is volt. E termékeket megvették más befektetési intézmények, „átcsomagolták” őket, hozzájuk keverték a saját kínálatuk darabjait, és a saját termékükkel jelentek meg a piacon. És ez így folytatódott jó sokáig (mert ezen a bankvilágban sokan jól kerestek, s képesek voltak elfedni a rendszer üszkösödő sebeit), mígnem egy napon kiderült, hogy a befektetők nem juthatnak a pénzükhöz, mert a bankoknak nincs elég bevételük a követelések kielégítésére. És kipattant az úgynevezett subprime, azaz a nem elsőrendű válság.

Ezt talán még valahogy át lehetett volna vészelni, csakhogy a kapzsiság még mindig erősebb volt a józan észnél. A befektetők, akik eddig főleg az ingatlanpiacra összpontosítottak – látván, hogy itt most bajok vannak –, más célpontokat kerestek maguknak. Rájöttek, hogy ott kereshetik a legtöbbet, ahol egyébként is hiány van, s megfelelő spekulációval gyorsan hatalmas profitot vághatnak zsebre. Az eleve meglévő túlkereslet, s a spekulációs befektetések hatására hihetetlen magasságokba szökött először az aranyár, aztán szinte mindenféle fém ára, az élelmiszerek ára, s persze a legérzékenyebb nyersanyagé, a kőolajé is. A rendkívül megdráguló termelés további zavarokat okozott, visszafogta a gazdaság növekedését, és az Egyesült Államokban, de Európában is egyre többet beszéltek már a fenyegető recesszióról és a növekvő inflációról.

Végül az USA-ban, ahol a pénzpiaci egyensúlytalanságot nem tudták megoldani, „kidőltek a csontvázak” a páncélszekrényekből. Először a Bear Stearns befektetési bank jelentett csődöt, aztán kisvártatva kiderült, hogy még sokan vannak bajban: a Fannie Mae és Freddie Mac ingatlanpiaci óriások, a Lehman Brothers, a Merrill Lynch, a Morgan Stanley befektetési megabankok és a világ leghatalmasabb biztosítótársasága, az AIG. Nem volt mit tenni, a nagyobb bajt megelőzendő a Fed néhányukat kihúzta pácból, míg másokat veszni hagyott. Voltak, amelyeket teljesen felvásároltak, vagy részvényeik jelentős része gazdát cserélt. Ezen a cirkuszon kevesek sokat kerestek, és sokan sokat vesztettek. Különféle becslések láttak napvilágot a leírandó veszteségek mértékéről. A sajtóban megjelenő első jelentések 400 milliárd dollárról, majd 1000 aztán 1200 milliárdról szóltak. Vannak vélemények, amelyek szerint még legalább további 1000 milliárd veszteséget kell lenyelnie a pénzügyi rendszernek.

A következmények természetesen nem maradhattak meg az Egyesült Államok határain belül, hiszen e pénzintézetek java globalizált nagyvállalat. Továbbá, mert például Európában a brit ingatlanpiac és bankrendszer az amerikaihoz nagyon hasonló felépítése miatt hasonló gondokkal küszködik. Miközben tavalyi teljesítményük után a City bankárai csillagászati prémiumokat vettek fel, az elmúlt napokban ezrével bocsátják el őket. Akárhogy is a megoldás sem korlátozódhat a nemzeti piacokra.

A nemzetközi pénzpiacokon pillanatnyilag a legfontosabb kérdés így hangzik: hová lehet tenni a pénzt, ahol biztonságban van? A „safe haven”, a biztonságos kikötő általában az arany, amely iránt a kereslet alaposan meg is ugrott. De a nemesfémek önmagukban képtelenek felszívni a menekülő pénzeket. A világ nagy jegybankjai ezért egy olyan összehangolt akcióba kezdtek, amelynek során a Fed, az Európai Központi Bank (EKB), a svájci, a japán és több méretes jegybank összességében százmilliárd dolláros nagyságrendben kötvényeket bocsát aukcióra, hogy lecsendesítse a pánikreakciókat. Most éppen ez történik.

De mit érezhetünk mi ebből? Mi közünk van ahhoz, hogy az amerikaiak mennyi jelzálogot vettek fel az ingatlanjaikra? Sajnos megérezzük, több ok miatt is. A magyar államadósság finanszírozásához hitelekre van szükség. Márpedig akkor, amikor a befektetők biztonságra vágynak, biztonságosnak ítélt papírokat szeretnének vásárolni. Az EKB kötvényei vagy az amerikai államkötvények például annak számítanak, még akkor is, ha az aukciókon a hatalmas kereslet miatt csak pár század százalékos hozamokat lehet elérni. Az MNB-nek ezért felárat kell fizetnie azoknak, akik a kockázatosabbnak vélt magyar papírokba fektetnek. Továbbá a jelentős magyar bankok – az OTP kivételével – külföldi kézben vannak, s ezek finanszírozása is külföldről történik. Ha az anyabankok a nemzetközi pénzpiacokon nehezebben vagy drágábban jutnak pénzhez, az a magyar részlegeknél is éreztetheti hatását. S nem szabad megfeledkezni a tőzsdei mozgásokról sem. A külföldi börzék zuhanása a pesti tőzsdére, a BÉT-re is erősen hatott, s igen jelentős veszteséget könyvelhetett el a tőzsdeindex, s ezzel együtt természetesen a befektetők pénztárcáját is laposabbá vált. Emellett sok hazai pénz van lekötve különféle nemzetközi pénzügyi társaságok befektetési termékeiben. Ezek hozama könnyen elmaradhat az eddig megszokottól.

A válság tanulságait még korai volna levonni, hiszen a folyamatnak nincs vége, legfeljebb abban reménykedhetünk, hogy a legrosszabb dolgokkal már tisztában vagyunk. Sokak már ennyiből is azt a következtetést vonták le, hogy az eddigi kapitalizmusnak vége, innen egy új fejezet kezdődik. Sokkal valószínűbb azonban, hogy Henry Kissinger, egykori amerikai külügyminiszternek van igaza, aki szerint jelenleg a világ legnagyobb vagyonátrendeződése folyik. Hogy mi végre, az talán már hamarosan kiderül.

MZ