A történelemtanítás tehet mindenről. Miatta lehet a valós problémák helyett gyarmatosításról beszélni, korrupciós vádakra labancozással válaszolni, vagy szitokszóként használni azt, hogy bankár. Az a jó magyar bozótharcos, idegenekkel viaskodó történelem, amit nem a mostani új kerettanterv teremtett meg – csak épp halványuló vonásait rajzolta kontúrosabbra.

Ez a paranoid múltkép jóformán egyidős azzal a múlttal, amit meghamisít. Nem halványodott el a szocialista időkben sem, épp ellenkezőleg: azok, akik ma transzparenseiken és beszédeikben gyarmatosítóként és Habsburgként bélyegzik meg a Valutaalapot vagy Brüsszelt, gyermekkoruk kommunista történelemkönyveiből vették ehhez szavaikat, társadalomértelmező sémáikat; azokból, melyek a „400 év. Küzdelem az önálló Magyarországért” című sztálinista klasszikus történelemértelmezését bontották le iskolai leckékre.

Mert igaz ugyan, hogy Rákosiék tabusították Trianont, a nemzeti ünnepek helyett pedig a Szovjetunió hozsannázását vezették be. De az a régmúlt, amit az iskolában, sajtóban, filmen terjesztettek, kuruckodóbb lett, mint bármikor korábban. A pénzekre Petőfi, Kossuth és Rákóczi képe került, a Hősök terén pedig ledöntötték a „gyarmatosító” Mária Terézia szobrát, mert Habsburg volt, pedig egy gyarapodó magyar korszak fűződik a nevéhez. Elbeszélésük szerint a dolgozó magyar nép mindig is az idegeneket kiszolgáló kizsákmányolók (nemesek, burzsoák, arisztokraták) ellen folytatott osztályharcot (adott esetben egyes osztálykorlátaikon túllépő nemesek vezetésével). A második világháborúban pedig a nép valójában az ellenálló kommunistákkal rokonszenvezett, gyűlölettel fogadta a bejövő németeket, szeretettel a szovjeteket, a „fasizmus” pedig legfeljebb az elnyomók és a kiüldözendő svábok lelkét mérgezte meg.

Természetesen ez a „hazafias” elbeszélés is szovjet mintájú volt, hiszen Sztálin már korábban elővette a naftalinból a különféle nagy orosz „nemzeti” cárokat, Rettegett Ivántól Nagy Péterig, a hazájukat védő középkori orosz muzsikokkal együtt, és mindezt rátükrözte a saját múltjára a többi kommunista ország is. (De hát már az eredeti, 19. századi nacionalizmus is importcikk volt, ezért hasonlít annyira a többire, akárcsak a mai magyargárda-tag Martens-bakancsa a román nácik Martens-bakancsára.)

Emlékezetes például az 1953-ban forgatott Rákóczi hadnagyának piperkőc francia követe, ahogy nyafkán, behízelegve arra bátorkodik figyelmeztetni Rákóczi Ferencet, hogy szabadságharca győzelméhez jó ágyúk kellenének. De üstöllést le is esik ám az a csigamasszírozó álla, mikor betoppan utiporlepetten, kusza bajuszosan Bornemissza János (Bitskey Tibor), és ízes, keresetlen szavakkal bejelenti, ő bíz’ ágyúk nélkül, amúgy magyaros észjárással és módszerrel, csupasz kézzel elfogott egy osztrák generálist, aki kint reszket éppen az ajtó előtt, olyan nagyon, ahogyan csak egy brüsszeli bürokrata tud reszketni, két saller után. A fejedelem pedig büszkén oszthat kokit a szövetséges nyugatinak is: lám, most láthatja, hogy a legfontosabb mégsem az ágyú, hanem a lelkesedés, meg a békemenet – elnézést, utóbbiról a filmben nincs szó. A jelenet előképe ott van a szovjetorosz filmekben, a Rettegett Iván degeneráltra finomult komikus lengyeleiben, sőt a régi orosz Bunkócska népdal „ravasz ánglusában” – aki azt hiszi, a „bonyolult masina” számít, pedig semmi más, csakis az egyszerű, lélekkel suhogtatott göcsörtös bunkó –, de ott van persze a 19. századi magyar képeskönyvekben is.

Ma pedig az utóéletét éljük. Nem tudjuk, hogy vajon maguk a politikusok nem képesek „túljutni a Tenkes kapitányán” – amit Orbán Viktor árulkodó módon cáfolt januárban (miért pont ezt?), vagy csak azokra a tömegekre kívánnak hatni, akik még nincsenek túl rajta. Utóbbiak – a sok évtizedes történelemgügyögés hatása és a paranoid narráció társadalomlélektani beágyazottsága miatt – sokan lehetnek. A Rákóczi hadnagya a port.hu oldal szavazásán jobb értékelést kap ma, mint a kortárs szórakoztató filmek, a youtube-on pedig több változatban is a Kárpátia „nemzeti rockzenekar” zenéjével tekinthetők meg részletei.

Ebből a magyar történelemből nemcsak a valódi, értelmes Rákóczi, Petőfi vagy Kossuth alakja hiányzik; velük együtt hiányoznak a dilemmák, a válaszutak, a realitások, az anyagiak és az erőviszonyok. Ebben a magyar történelemben nincsenek békésen velünk éldegélő szlovákok, románok, szerbek. Nincsenek továbbá sem bankok, sem nálunk befektető külföldi bankárok, egyáltalán, nem létezik pénz, sem Magyarország számára kedvező és támogató külföld vagy külföldi. Csupa harc, meg kollektív sértődés és durcás sebnyalogatás.

Eszerint mi magyarok egyedül védtük Európát a török ellen, miközben mindenki más cserbenhagyott bennünket. Pedig valójában a végvárakban jócskán voltak horvátok, szerbek és külföldiek is; a védelmet biztosító pénz javarésze pedig a német birodalomból, kintről jött. Ráadásul hathatósan csak egyetlen „végvár”, Bécs állította meg a szultán csapatait, mikor pedig ezt utoljára és végérvényesen tette meg, akkor a magyar kurucok fegyverei – Thököly Imre vezetésével – történetesen a törököt támogatták. Mégis az ő szobra került a ledöntött királynőszobor helyére, utcák, terek tömegét nevezték el róla, míg a török elleni külpolitika kezdeményezője, a muszlimokat végül kiűző Lotharingiai Károly neve kitöröltetett a közemlékezetből, mert nem volt magyar. Pedig kevés politikai és katonai vezetőről tudunk, aki annyit használt volna Magyarországnak, mint éppen ő. Negligálja a nemzeti emlékezet a kiegyezésért a magyarok mellett kiálló osztrák politikusokat is: Moritz von Kaiserfeld neve még a témával foglalkozó ismeretterjesztő könyvekbe sem került be.

Milyen jellemző a Lánchíd esete is: örök időkre törlődött a közmemóriából, hogy az elképesztő mértékű költségek kétharmadát egy görög-román bécsi bankár, Georgius Sina fizette, egyharmadát pedig pesti és bécsi zsidó pénzemberek (Wodianer Sámuel és Salomon Rothschild) adták össze. Az egész gigantikus vállalkozás mindennapi ügyvezetője a Lánchíd Részvénytársaság elnökeként szintén Sina volt, tizenkét éven keresztül. Az idegen tőke bevonása már akkor felháborodást váltott ki a begyepesedett provinciál-konzervatív nemesség körében, az utókor pedig feledéssel hálálta meg kockázatvállalásukat. Arról sem esik szó, hogy a hidat építő munkások többségét olasz, német, angol illetve szlovák szak- és segédmunkások adták, pedig ettől még a híd annak a magyar kultúrának kiemelkedő szimbóluma, amely más kultúrák metszéspontján alakult ki.

Nem járt persze jobban a dualizmus Budapestjének külföldi tőkéje és vegyes nemzetiségű munkássága sem. Annál makacsabb viszont az egyhangú hősies nemzeti ellenállás, az 1849 utáni passzív rezisztencia mítosza, melynek alapos kutatásra épült cáfolata egyetemi tankönyvbe már bekerült, az iskolákba azonban borítékolhatóan nem fog eljutni. Igény, az nincs rá.

Számos törekvés volt, mely szakítani próbált ezzel az egysíkú, áldozati-sérelmi konstrukcióval, így Szekfű Gyula és általában a szaktörténetírás a századfordulótól kezdve, majd a Kádár-kor második felének historikusai (Szűcs Jenő, Kosáry Domokos, Szakály Ferenc, Hanák Péter és mások), de ez a közönség történeti tudatáig alig ért el.

A rendszerváltás nemcsak azt tette lehetővé, hogy szabadon tárgyalható legyen a 20. század, hanem azt is, hogy tematikailag meghaladhatóvá váljon a 400 éves magányos küzdelem, vagyis hogy a történelem végre a hétköznapi emberekről szóljon, ezen belül például a Kárpát-medencei népek közös mindennapjairól is. Ebbe az irányba mozdult el a történelemtanítást meghatározó NAT, kerettantervek, tankönyvek is, kormányoktól függetlenül. Igaz, közben ezen kívül a sajtóban, könyvekben, szónoklatokban  erősödött a paranoid elbeszélésmód is, mely ebbe a keretbe illesztve tárgyalta a csak magyarellenes gonoszságnak köszönhető Trianont, a hazaáruló Károlyi Mihályt, az idegenekkel viaskodó Horthy-kort, vagy a külföld által ránk kényszerített holokausztot illetve német kitelepítést.

2010 után „csak” annyi történt, hogy az új hivatalos kerettanterv tágra nyitotta az iskolai oktatás kapuját eme újparanoid megközelítés előtt. A témák, tanítandó kulcsfogalmak, nevek listájának belső arányai, az egyes témák nevelési-fejlesztési céljainak meghatározása előrevetíti, milyen lesz az az egyetlen tankönyvsorozat, amit majd engedélyezni fognak, illetve az a történelemtanítás, ami ezekre az anyagokra épül: egy nagy színes-szélesvásznú Rákóczi hadnagya lesz az egész, Árpádtól napjainkig.

Persze a filmmesével, melyben a legkisebb fiú legyőzi a kétfejű Habsburg sárkányt semmi baj nincs. Baj akkor van, ha családi kalandfilmből átminősül történelem tananyaggá és jelenkori magatartásmintává épül. Mintha Bud Spencer válna konfliktuskezelési etalonná abban a világban, ahol sem csodaerő, sem önverető nyápic statiszták nincsenek hozzá.