Megvitatásra érett javaslat a Lehet Más a Politika fájlcsere-legalizálási ötlete. A rendszerkritikai kispárt úgy véli: „… nemzeti és globális kulturális örökségünket fel kell szabadítani, és mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni. Ehhez meg kell változtatni a törvényeket: a kulturális termékek nem-kereskedelmi célú, nonprofit másolását nem szabad tiltani, éppen ellenkezőleg, minden rendelkezésünkre álló eszközzel elő kell segíteni.” Programjuk tehát arra irányul: amennyiben valaki egy manapság jogvédett adathordozó tartalmát lemásolja (illetve a másolási lehetőséget nyilvánosan felkínálja), ne lehessen ezért üldözni-büntetni. Feltéve, ha nem kér a dologért pénzbeli ellenszolgáltatást. 

Illegális fájlletöltés - ahogy a zenestúdiók elképzelik

Ezeket olvasván két lélek vívódik bennem. Ugyanis az éremnek két oldala van. Fiatalabb generációk körében a műsoros lemezek, szoftverek, játékprogramok elektronikus kopírozását nem tekintik bűnnek. S többnyire lenézik, baleknak tartják azokat, akik fizetnek érte. Érvük leggyakrabban ugyanaz, mint amit az LMP fejt ki a kultúrtermékek felszabadítását célzó programjában. Hogy ők csak magáncélra vagy szívességi alapon, díjmentesen, a baráti körüknek másolnak. Tehát nincs belőle nyereségük, így amit csinálnak, nem profitorientált kereskedés. Ám ha díjmentesen jutok hozzá egy díjköteles műhöz, akkor mégiscsak van nyereségem: a zsebemben maradó pénzösszeg. Az is tény, hogy a cserekereskedelem is kereskedelem. A felhasználók (s az általuk használt fájlcserélő-megosztó portálok) a lemásolt portékát cserealapként kínálják fel, barterüzletek köttetnek a virtuális tér árnyékos zugaiban. És az is igaz, hogy amennyiben valaki szellemi terméket állít elő, akkor ő és forgalmazója elvárhatják, hogy a piacon megtérül a befektetett munka, és az „árut” nem teszik önkényesen ingyenessé. Ha igen, az bizony lopás – akármilyen ideológiai szósszal öntjük is nyakon.

Általánosságban tehát az LMP érvelése sántít. A részleteket illetően azonban (és mint köztudott, ott rejtőzködik az ördög) sok tekintetben megfontolandó a receptjük. Például, a svéd Kalózpárthoz hasonlóan ők is – az első publikációtól számítva – az öt évet bőven elegendőnek tartják ahhoz, hogy a kulturális termékekbe befektetett anyagiak megtérüljenek. Mint megállapítják: „abszurdnak tartjuk, hogy ez [mármint a copyright] ma az alkotó halálától számított hetven év: egyetlen könyv- vagy lemezkiadó, filmstúdió sem alapoz üzleti döntést arra, hogy a létrehozott kulturális terméket vásárolni fogják-e még száz év múlva is”.

Tény, hogy a hetvenévnyi posztumusz copyright irreálisan sok. Ugyanakkor a közzétételtől számított öt év talán kevés. Hisz van, amikor egy zseniális, de kicsinyesen lesöpört regény, forgatókönyv, ötlet csak évtizedek múltán fordul termőre. Az igazság valahol a kettő között, félúton van, tehát a copyright-nak az alkotó elhunytától számított harminc-negyven esztendeig kellene érvényben maradnia. Ezt az időhatár sem lenne kőbe vésve, a szerzői jogi bíróság – jogtulajdonosi vagy olvasói kérelemre – egyedi elbírálás mentén, méltányossági alapon lerövidíthetné vagy meghosszabbíthatná. Mindenképp olyan konstrukció kellene, amely a befektető, a szerző és a fogyasztó számára egyaránt nyújt előnyöket. 

Emellett kétségtelenül igazságtalan, hogy - mint az LMP felveti: az üres, írható lemezek árába épített díjtétel „ma akkor is a szerzői jogi lobbit gazdagítja, ha az adathordozót nem jogvédett tartalmak másolására használják.” Ami körülbelül olyan, mintha a pajszer árába beépítenék a lakásbetörésekből származó károk egy részét. Márpedig a lemezpiacon ez van. Az üres, írható hang- és képhordozó lemezek, memóriakártyák vételárára de facto ráterhelik a műsoros üzletágban az illegális másolás révén kieső nyereség bizonyos hányadát. Akkor is, ha valaki saját szöveges dokumentumait, otthoni fotó- és videofájljait tárolja rajtuk. Ráadásul ez a másolók üldözhetőségének jogi alapját is gyengíti. Hiszen így a kalózok is fizetnek jogdíjat. Márpedig olyan nincs, hogy valamit egyik oldalról üldözök, a másikról pedig leszedem róla a sápot.   

Tetejébe nagyon is megkérdőjelezhető, éri-e kár (ha igen, akkor vajon pontosan mekkora?) emiatt az ágazatot? Lévén, hogy pl. egy kanadai tanulmány szerint „a fájlcserélő internetezők körében a letöltések serkentő hatással vannak a CD-eladásokra, valamint nincsen közvetlen kapcsolat a letöltött zenék és az eladott CD-k száma között.”

Jogdogmatikailag kétségtelenül igaz, hogy a másolás törvénybe ütközik. Csakhogy ez olyan vétség, amit gyakorlatilag lehetetlen hatékonyan üldözni. Miként lehetne portálok tíz- és százezreit, a másolgató felhasználók tíz-és százmillióit (vagy inkább milliárdjait) kontrollálni? Sehogy. Vagy csak úgy, ahogy az LMP is jósolja: „…ha a jogalkalmazó behatol a fogyasztók és felhasználók privátszférájába, kémkedik a digitális kommunikációjuk, személyes adataik után, ahogyan ezt szerzői jogvédő szervezetek világszerte tömegesen meg is teszik”. Vagyis puha rendőrállam létrehozásával. Magánfelhasználóktól pedig aligha várható el, hogy minden, az internetre felrakott és általuk letöltött tartalom jogi státuszát lenyomozzák. Ha a tartalom önmagában nem jogsértő, akkor pusztán a használatát büntetni nem tűnik igazságosnak. 

De mit lehet akkor tanácsolni a legitim érdekeikért harcoló zene- és filmforgalmazóknak? „Amit nem tudsz feltartóztatni, állj az élére” címszó alatt szálljanak be a copy-iparba. Vásárolják meg a fájlcserélő iparágat. Pénzük van elég, invesztáljanak. Aztán reklámozzák, hogy itt díjmentesen és legálisan tölthet le akárki. Amiért egyebütt, a fekete másolóiparban már járhatna komoly szankció. Egy ilyen „elkalózosodásnak” lélektani hatása volna. Minek kockáztassak máshol, ha itt van formális lehetőség is a letöltésre? Utána nyomhatják tele hirdetésekkel az oldalt. 

Hogy ettől tönkremenne a mozi- és zeneipar? A tévénél is ezt mondták a videókorszak (a műsormásolás ősverziójának) legelején. Hogy ki fogja így megnézni a hirdetéseket, ha a tévéző felveszi a műsort, és a reklámoknál átpörgeti a szalagot? Mégis átvészelte. Plázamoziba, művészmoziba meg amúgy sem azért ballag el az ember, mivel nem tudná letölteni a filmet. Érdemes figyelembe venniük a gyártóknak azt is, hogy az online hír- és véleményportálok többsége – szemben nyomtatott verzióikkal – nem kér pénzt olvasóktól a tartalom (írások, képek, videók, gúnyrajzok, diagramok stb.) letöltéséért. De ettől még nem mentek csődbe. Pontosabban: ha csődbe mentek, nem ezért.    

Papp László Tamás