A sors talán szabadon újrarendezte és feldolgozta Che Guevara kudarccal végződő ’67-es bolíviai küldetését. A főszerepet a latin-amerikai országban született, kalandos úton - Chiléből emigrált szülei révén - a gulyáskommunizmus Carlosra állított belügyesévé, majd a délszláv háborúban is részvevő „ideológiai zsoldossá”, végül még a honi szélsőjobb átlagához mérten is zavaros nézeteivel házaló önjelölt ikonná váló, baráti körben csak Edunak hívott férfira osztotta. Életútját átlátandó, muszáj lesz belemélyedni szülőföldjének a „fogadott hazájától” gyakran markánsan elütő viszonyaiba. Amelyek legalább annyira tisztázatlanok, mint Rózsa-Flores utolsó napjai.

Eduardo Rózsa-Flores Film is készült róla idehaza © MTI - Földi Imre

„Edu” Santa Cruzban végződő pályafutása nem volt átlagéletrajz. A bolíviai és chilei gyermekkor után kamaszként Magyarországra került. A szovjet elhárítói kiképzésben részesült, spanyoltudása miatt a terrorvezér Carlossal is „foglalkozó”, múlt rendszerbeli karrierjét az ELTE KISZ-titkárságával befejező Rózsa-Flores mindenesetre a rendszerváltás után sem esett ki a titkosszolgálati látómezőből. A fronttudósítóból katonatisztté átvedlő, horvát oldalon szereplő férfi mindazonáltal ekkor nem sok vizet zavart. Egykori kollégái az elhárításnál tudtak róla, hogy informális szövetségesünk, Horvátország oldalán harcol. Talán ezért is nem foglalkoztak behatóbban a személyével. Hiszen akkori kormányunk is szállított fegyvereket meg muníciót – az embargó ellenére – a horvátoknak. Valószínűnek tűnik, hogy ottani katonatársaival, illetve a többi „eszmei idegenlégiós” nemzetközi kalandorral, (netán zsoldosokkal, fegyverkereskedőkkel) szövődött esetleges kapcsolatai a békekötés után sem szakadtak meg. A rendszerváltás előcsarnokában még hithű balosként megnyilvánuló Eduardo 1999 tavaszán (Jugoszlávia NATO-bombázásának idején) a MIÉP Ifjúsági Tagozatának rendezvényén tart fejtágítót a délszláv helyzetről. Mi több, Toroczkai Lászlóval egy, a jövőbeni délvidéki magyar gerillahaderő csírájának tekintett félkatonai csapat szervezésébe-kiképzésébe fognak. (Rózsa-Flores keze az utóbbi öt-hat év „utcai rohamosztagos” taktikájának háttérmunkájában is benne lehetett.)  

Rózsa-Flores lelkialkatát így rajzolja meg nekrológjában ifjúkori barátja, Bächer Iván: „egyik alkalommal zsidó volt éppen, másik alkalommal protestáns, hallom iszlámként fejezte be, és harcos fasisztaként. Egyik se volt, tudom, harcolni akart minden áron, valami jó ügyért, de ha az nem akad, hát akkor rosszért. Kolléga lett, újságíró, jobboldali spanyol lapnak tudósított a délszláv háborúban, ami megtetszett neki, úgyhogy beállt horvát harcosnak. Ha szerbek lettek volna ott, akkor szerb hős lett volna belőle, mindegy, ő hős akart lenni.”

Hogy az osztályharcos retorikáról zökkenőmentesen átállt a nemzeti fundamentalizmus szókészletére, azon csak a kulturális hátterét nem ismerők lepődhetnek meg. Latin-Amerika szocializmusaiban nem volt olyan törésvonal etnikai nacionalizmus és internacionalista kommunizmus viszonylatában, mint pl. a kádári Magyarországon. Az ottani szélsőbal jobban hasonlít a Ceausescu-féle nacionálbolsevizmusra. Castro, Ortega, Chavez, Morales, s eszmei jogelődeik mind nemzeti fundamentalista retorikával küzdenek a „jenki imperializmus” és a kiszolgálójának tartott „komprádor burzsoázia” ellen. Nem mintha a honi radikáljobbon bárkit zavarna Venezuela és Bolívia Amerika-ellenes populistáinak kommunizmus-jellege, a diktátor Castróval való barátsága. Jobbszélen bárkit ajnároznak – a KGB-főtisztből lett posztszovjet tekintélyuralmi bábjátékos Putyintól a kereszténységet és a nyugati civilizációt gyűlölő, elpusztítani akaró iszlám halálimádókig – ha kinézik belőle az antiszemitizmust. Ugyanakkor bárkit, aki akármilyen összefüggésben pozitívan nyilatkozik Izraelről, zsidóbérencnek neveznek, akkor is, ha minden egyébben közel áll hozzájuk. Viszont barátjuk mindenki, ha a zsidóságot gyalázza, függetlenül attól, hogy eszmeileg igen messze is van tőlük. Ez a „novus judeofobicus” meglepő törzsfejlődési színeváltozása. A hagyományos magyar antiszemitizmus, fundamentális jobboldaliságából eredően, antikommunista volt, a kommunizmust lényegileg a zsidók művének tartotta. Így eszébe sem jutott a szocializmust támogató embereket felkarolni. Ma azonban a vérjobbos Kairosz Kiadó megjelenteti az Israel Samir nevű szerző  Pol Pot népirtását mentegető könyvét, amely szerint a „kommunizmus megteremtette Európában a társadalmi demokráciát”. Minthogy a szerző mellesleg véresszájú antisze­mita, neki még ezt is elnézik. Oroszországban pl. a jobb-és baloldali rendszerkritikus totalitarizmus az antiszemitizmusban találta meg a „vörösbarna egység” fundamentumát. Ama ultrajobb, amely kénkövet fúj egyetlen szál füves cigitől, odaáll a kokaintermelést gyakorlatilag legalizáló bolíviai rezsim mellé. Konkrétan azért, mivel – a Kurucinfót idézve – „Evo Morales bolíviai elnök a cionista lobbi régi esküdt ellensége (legutóbb pl. megszakította a kapcsolatot Izraellel, előtte elkergette a zsidó nagykövetet. Igen, kommunista is, de Dél-Amerikában ez általában Amerika-ellenességet és hazafiságot jelent, még csak egyházellenességet sem).”

Nehezen átlátható, ugyan miért akarta volna „levadászni” Bolívia államfőjét a tőle ideológiailag végül is olyan messze nem álló Rózsa-Flores. Ezzel kapcsolatban újra felmerül és visszatér „a horvát szál”. Állítólag horvát származású üzletemberek és Morales belpolitikai ellenlábasainak összedolgozása van az „Eduardo-küldetés” hátterében. A „régi bajtársak” vették volna rá erre a közismerten „akciófüggő” Edut? Ennek célja valószínűleg nem gyilkosság, csupán „ideológiai diverzió”, vagy legfeljebb puha gerillaháború lett volna. A rajtaütés körülményei – pl. hogy a néhány fős csapatot szinte élő adásban mészárolták le, s a helyszín „bizonyítékok” tömegével szolgált – arra utalnak: a helyi elhárítás valószínűleg idejekorán „rádolgozott” Rózsa-Flores csoportjára. A titkosszolgálati, háborús és szélsőjobboldali múlttal egyaránt bíró Rózsa-Flores ideálisnak bizonyult a Nyugat (és a belső reakció) zsoldjában álló merénylő szerepére. Látható, hogy benne volt is hajlam a gerillavezér pózára. Aligha hihető viszont, hogy ezen – profinak nem mondható – társaság bármiféle reális fenyegetést jelentett volna Morales életére. Egy terrorelhárító akcióval bizonyára vértelenül (vagy jóval kisebb áldozattal) is lefegyverezhették volna őket. A hatalomnak azonban kapóra jött, hogy a vérfürdővel közvetett módon ellenzékét is lejárassa és megfenyegesse. Ebben az illegalitás partizánromantikájától megszédült „terroristák” csupán a hasznos balek epizódszerepét játszhatták. Rózsa-Flores fegyveres tapasztalatai hierarchikus, merev parancsnoki láncra épülő szervezetekhez kötődnek. A gerilla-és terrortaktikában igazából ő is autodidakta outsider volt. Csakhogy a terrorizmus (éppúgy, mint a terrorelhárítás) vastörvényektől irányított szakma. „Edu” konspirációt lehetetlenné tévő, öngyilkos exhibicionizmusa alapból determinálta a bukást. Főként hogy néhány amatőr került szembe a drogszocializmus államilag szervezett erőszakgépezetével.

Eduardo – akárcsak hajdani példaképe, Che Guevara – valójában értelmiségi műkedvelő volt a terrorszcéna nagymenőihez viszonyítva. Che Guevara is csak azért húzhatta tovább, mivel mögötte – ideig-óráig – ott állt a felszerelést, kiképzést, emberállományt biztosító Castro-rezsim. (Hogy napjainkra egyszerre legyen kommunista és kapitalista reklámarc.) Miként Che is szűknek érezte a konszolidálódó kubai pártállamot, Eduardónak sem volt elég, amit a belterjes és többnyire csak hétvégi terrorizmusra, utcai huligántempóra képes szélsőjobb nyújtott. A legtöbb ifjú felnőttkorba lépve kinövi parttalan radikalizmusát. De – mint a tragikus történtek illusztrálják – van, aki rajta marad a szeren. Mígnem halálosan túladagolja. A nemzeti fundamentalizmust így gazdagítva egy legendával.