Gyakorlatilag a második világháború után, a közel-keleti konfliktusok során bontakozott ki az a fegyveres mozgalom, amelyben a vallási kérdések alapvető szerepet játszottak a politikai törekvések mellett - mondta a hvg.hu-nak Tálas Péter, a nemzetvédelmi egyetem kutatóintézetének igazgatója.

A terrorizmus szót létrehozó francia forradalom óta a terrorizmus három nagy korszaka különíthető el: a XIX. század utolsó harmadának klasszikus, az 1967-68-tól megjelenő modern és 2001 utáni posztmodern formája. Ez utóbbinak a 2001-es New York merénylet, az al-Kaida és Oszama bin Laden vált jelképévé.

A klasszikus terrorizmus

Az ókor után, hosszú szünetet követően az újkorban, a XIX. században éledt fel a terrorizmus. Egyéni, elszigetelt akciók zajlottak – az olasz függetlenségért küzdők, majd az anarchisták és Bakunyin orosz ideológus követői léptek fel. Az első nagyobb ilyen jellegű merényletet egy olasz, Felice Orsini követte el a francia III. Napóleon ellen 1858-ban. Ő az olasz egységért sajátos módszerekkel küzdő Mazzini, az Ifjú Itália mozgalom híve volt eredetileg. Orsini az általa az olasz egység ellenségének tartott francia uralkodó ellen próbált meg merényletet végrehajtani: III, Napóleon túlélte a támadást, de nyolcan meghaltak, majdnem 150-en megsebesültek a robbantásban.

Szimbolikus célpontok

Az anarchisták későbbi célpontjai is inkább szimbolikus személyek - uralkodók, államfők, rendőrfőnökök - voltak. Az államot, a fennálló rendet tagadó ideológia állt mögöttük, éppen ezért egyedi akcióikkal nem sok sikert értek el – még a sikeresnek nevezhető merényleteik után sem változott meg sehol sem a rendszer. Így például hiába ölték meg 1900-ban I. Umberto olasz királyt vagy 1898-ban – a senkinek sem ártó, amúgy rendkívül népszerű - Erzsébet osztrák császárnét és magyar királynét, követtek el hiábavaló merényleteket orosz cárok ellen.

A XIX-XX. század fordulóján felerősödött terrorizmus a két világháború idején visszaszorult, de a második világégés után újból feléledt. Előbb Európában a szélsőbaloldal révén az 1960-es években, majd a Tálas Péter által már említett közel-keleti konfliktus nyomán megszerveződő palesztin és iszlámista mozgalmak hatására. Ez utóbbi jelentette a vallási ideológiák megjelenését a terrorszervezetek indokai között. És ennek hatása az al-Kaida későbbi tevékenységében is tetten érhető.

Modern terrorizmus: 1967-68 óta

Voltaképpen a modern terrorizmus – a jelenkori szakértők szerint, nem pedig a történettudomány szempontjából kategorizálva – 1967-68-ban jelentkezik. Tálas szerint ennek van néhány fontos sajátossága.

A gépeltérítések megjelenésével a civilek egyre inkább célponttá válnak. Kezdetben még csak zsarolásra, alkudozásra, nyomásgyakorlásra használták a terroristák az elrabolt utasokat, később azonban – például az 1985-ös bécsi repülőtéri merénylet már ezt mutatja – véres merényletek célpontjává váltak az ártatlan emberek.

A modern terrorizmus sajátossága azonban még az volt Tálas szerint, hogy megmaradt nemzeti vagy legalábbis szubregionális (néhány országot érintő) keretek között. A palesztinok függetlenségi és vallási alapon küzdöttek, a baszk ETA az önállóságért lépett fel Spanyolországban és Franciaországban. Ezek a szervezetek és főleg a Nyugat-Németországban működő RAF („Vörös Hadsereg Frakció”) és a Baader-Meinhof csoport tagjai, illetve az olasz Vörös Brigádok inkább szimbolikus célpontokat választottak. Gazdag vállalkozók, bankárok, politikusok estek elsősorban áldozatul a terrornak – Olaszországban és Nyugat-Németországban egyaránt.

Bár a terror modern (1967 óta tartó) korszakában egyre több a civil áldozat, az igazi fordulópont ebben a folyamatban (most nem számítva repülőgépek elleni merényleteket) a bolognai központi pályaudvar ellen elkövetett, 83 halálos áldozatot követelő merénylet volt 1980-ban.

A posztmodern terrorizmus

A posztmodern terrorizmus megjelenése 2001-re tehető Tálas szerint. És ez már átszakított egy gátat: a New York-i ikertornyok, a World Trade Center elleni akció olyan tömegkatasztrófa volt, amely az egész világban félelmet keltett. És ez már a médiafigyelem szempontjából is fontos tényező lett a terroristák száma. Az egyetemi kutató szerint a 2001 szeptemberi repülőgépes támadások már egy globális terrorhálózat megjelenését mutatja. Az al-Kaida tagjait Afganisztánban képezték ki, az Öböl-menti olajállamokból finanszírozták a működését, aztán Németországban bujkálva, Amerikában repülőgép-vezetést tanulva léptek fel több kontinensen. New York mellett Londonban és Spanyolországban is lecsaptak a terroristák, akik immár tömeges áldozatokra, az ebből fakadó felfokozott médiafigyelemre törekszenek.

Számukra az áldozatok számának növelése azért cél, hogy jobban felhívják magukra a figyelmet. Ezért az egyedi, szimbolikus célpontok mellett olyan tetthelyeket választanak, ahol sok áldozata lehet a merényleteknek, ahol gyorsan megjelenhetnek azok a tömegtájékoztatási eszközök, amelyek továbbterjesztik a merénylet keltette félelmet. 2001 e hatása azóta is jól látható a világban: a terrorakciók sok áldozatot és egyre ártatlanabb áldozatokat követeltek. Az egyik legszélsőségesebb ilyen példa a beszláni tragédia volt, ahol gyerekek haltak meg, és a médiafigyelmet elképesztő módon terelte egy már elfelejtett konfliktusra – jegyezte meg Tálas Péter.

Ez a posztmodern terrorizmus azonban nemcsak véresebb és fanatikusabb, és nemcsak vallási ideológiát felhasználó jelenség. Az Oszama bin Laden vezette al-Kaida ugyanis – szemben a konkrét követeléseket megfogalmazó terrorszervezetekkel – az egész nyugati világot tekinti ellenségének. Vagyis még politikai alkut sem igazán lehet kötni az ilyen terrorszervezetekkel. Ilyen értelemben ez a rendkívül szerteágazó terrorhálózat Tálas szerint a globalizáció egyfajta terméke, amely nem nemzeti vagy szubregionális hatókörű, hanem egy laza világméretű mozgalom, sőt bizonyos értelemben egy ideológia.

Egy finn hős: a terrorista, aki lelőtte az orosz kormányzót

Kevesen gondolnák, hogy a békés Finnország egyik nemzeti hőse éppen egy terrorista. A XIX-XX. század fordulóján valóban mindössze két nagyobb terrorcselekmény történt a finneknél, de azért az egyik komoly következményekkel járt: megakadt a cári centralizáció folyamata az orosz kormányzó megölése után. (A Svédországtól elcsatolt Finnország 1809 és 1917 között az Orosz Birodalomhoz tartozott.)   A nemzeti hőssé vált terrorista egy 2004-es televíziós felmérés szerint a 34. legnépszerűbb finn történelmi személyiség volt, ami nagy dolog, ha tekintetbe vesszük, hogy több mint száz éve halott már. A merénylőnek már a születése sem volt átlagos: Eugen Schauman 1875-ben jött világra egy svédül beszülő finn nemesi családban, Harkovban, az Orosz Birodalom területén, a mai Ukrajnában - írja róla a Wikipedia angol címszava. Apja, Waldemar a cári hadsereg tábornoka volt, mindemellett titkos tanácsos és a finn kormány szenátora.   Eugen Schauman is a finn Szenátus, vagyis az összevont kormányzat és igazságszolgáltatás egyik hivatalnoka volt, mielőtt végzetes tettét elkövette volna. A finn önállóságot azonban a cári kormányzat igyekezett visszaszorítani, ennek az irányzatnak Nyikolaj Ivanovics Bobrikov főkormányzó volt a legfőbb képviselője. Schauman merénylete előtt állítólag más csoportok is készültek Bobrikov tábornok megölésére, és erről Eugen is tudott. Schauman meggyőzte őket, hogy adjanak neki két hetet, és maga intézi el a kormányzót. Amikor 1904. június 16-án Bobrikov ellátogatott a finn Szenátusba, Schauman háromszor rálőtt a tábornokra. Két golyó lepattant Bobrikov melléről (a kitüntetéseiről), de a harmadik olyan súlyosan megsebesítette, hogy még aznap éjjel belehalt a sérüléseibe. A merénylő Bobrikov lelövése után öngyilkos lett: kétszer a saját mellébe lőtt pisztolyával.   Schaumant eredetileg egy névtelen sírba temették, és csak amikor a politikai helyzet változott, állítottak neki emlékművet. Schauman idővel a cári Oroszországgal szembeni finn ellenállás szimbólumává vált, és ma is hősnek tekintik Finnországban.