Mementó-sorozatunkban két évvel foglalkozunk elsősorban: 1920-szal és 1950-nel, a korabeli napisajtó alapján. Mindkét évben erős cenzúra érvényesült, de míg az 50-es években állandóan a „szabadságról” és a „demokráciáról” szóltak a cikkek, és gyakorlatilag minden lap ugyanazokat az unalmas és egysíkú szólamokat harsogta – a valósággal szöges ellentétben -, addig 1920-ban, a trianoni békeszerződés aláírása (1920. június 4.) előtti napokban kissé más volt a helyzet. A Pesti Hírlap június első napjaiban a címlapon például a parlamenti tudósításban idézte Bárczy Istvánt, aki arra panaszkodott a nemzetgyűlési vitában – egyébként a fővárosi törvény kapcsán, korábbi polgármesterként -, hogy szinte nincs is értelme kiadni a napilapokat, annyira erős a sajtó kontrollja, vagyis a cenzúra ellenére a cenzúráról lehetett írni a lapokban.

A Pesti Hírlap címlapjain mindazonáltal ekkoriban tényleg gyakran fordult elő, hogy X X X X X X-kel pótolták a szöveget, az olvasó pedig találgathatott, hogy mit húztak ki az írásból a katonai cenzorok. (Az 1920-as cenzúra egyik ideológiai alapja lehetett, hogy tulajdonképpen nincs aláírva a magyar békeszerződés, ezért katonai cenzúra volt hatályban.)

A trianoni békediktátum aláírása előtti napokban mindenesetre óriási volt a feszültség Budapesten. A rendkívüli módon lecsökkentett terjedelmű Pesti Hírlap egyik eldugottabb helyén, az 1920. június 3-ai kiadás harmadik oldalán olvasható egy kis hír „Tüntetések.” címmel. Eszerint június másodikán „a Kereskedelmi Bank Fürdő utcai épülete elé nagyobb tömeg vonult, amely hangosan tüntetett, s elhelyezkedett a bank palotájának főbejárata előtt. A kaput azonban bezárták, s az épület belsejébe senki sem jutott be. A tüntetők, akiknek a száma egyre szaporodott, hangosan és fenyegetően kiáltozták: - Le a bankárokkal!”

Ezt már a hatóságok sem tűrhették tovább, gyorsan beavatkoztak. A Pesti Hírlap szerint „A zajongás nőttön nőtt, s végül is a főkapitányságról lovasrendőrcsapat vonult ki, amely a tüntető tömeget szétoszlatta.”

Osztrák-magyar konfliktusok
 
Ezzel első pillantásra véget is érhetett volna az esemény, amely azonban rendőri szempontból nem várt fordulatot vett, politikai szempontból azonban igenis érthető volt, hiszen az előző napokban rendkívüli módon kiéleződött az osztrák-magyar viszony. Renner osztrák kancellár kemény hangú diplomáciai jegyzékben tiltakozott az ellen, hogy Zalaegerszegen Magyarország állítólag ezer osztrák katonatisztet gyűjtött össze egy Ausztria elleni támadásra. A Pesti Hírlap címoldalas cikke ezt úgy kommentálta a június 3-ai, tehát ugyanaznapi cikkében: „Renner kancellár rémeket lát”. A lap szerint mindössze nyolcvan osztrák tisztet szállásoltak el egy üresen álló zalaegerszegi hadifogolytáborban. Az osztrákok „alkalmazás keresése végett jöttek át Magyarországba. És mert a háborúban Magyarországért is szenvedtek, mi sem természetesebb, hogy oltalmat adunk nekik.”

Ausztria aggodalma egyébként nem volt alaptalan, bár a konkrét esetről kevés információ áll rendelkezésre. Mindazonáltal Soós Katalin: Burgenland az európai politikában 1918-1921 című könyvében Prónay Pál naplójára hivatkozva állítja, hogy már 1920 júniusában megkezdték az előkészületeket Horthy különítményesei – Prónay és Héjjas Iván, többek között - például a fürstenfeldi osztrák fegyverraktár hónapokkal későbbi kirablására.

Hozzátartozik mindehhez, hogy a Pesti Hírlap június elsején „A legtragikusabb rész” című vezércikkben kelt ki Ausztria ellen, amely igényt tartott a nyugati magyar határsávra, a mai Burgenlandra. Emiatt folyamatosan zajlottak a tiltakozások Magyarországon, ez volt ugyanis az a része az országnak, amely még magyar fennhatóság alatt állt a béke aláírása előtt.

A trianoni béke szerint Vas, Sopron és Moson megyék egy részét elszakították Magyarországtól és Ausztriához csatolták. Ám később maga Sopron városa népszavazáson mondta ki Magyarországhoz tartozását, ezért érdemelte ki a leghűségesebb város elnevezést. A trianoni béke más pontjaiban szereplő román, csehszlovák és jugoszláv területszerzéseket az adott országok katonasága már nagyrészt elfoglalta 1920-ra (időnként még túl is terjeszkedtek ezen), az első világháborúban Magyarországgal együtt harcoló Ausztria azonban nem fegyveres harccal szerezte meg Nyugat-Magyarország egy számára fontos sávját.

Egy vezércikk és a másnapi tüntetés

A Pesti Hírlap 1920. június elsejei vezércikke egyébként így fogalmazott mindennek kapcsán: „De a világháborúnak borzalmas eseményei között is van-e, amely förtelmes és aljas voltában megközelítené azt, ha a német Ausztria is zsíros konccal jutalmaztatná meg magát Magyarország szétdarabolt testéből? A csehek henceghetnek vele, hogy jogot szereztek rá a háború alatt elkövetett árulásaikkal, amelyek az entente javára váltak. De Német-Ausztria az utolsó napig a monarchia háborús politikájának legfőbb érdekeltje és legkitartóbb képviselője maradt és most a háború bevégeztével, békeszerződésben követné el egyedül mirajtunk az árulást!”

Ilyen közhangulatban nem meglepő, hogy amikor június másodikán a Kereskedelmi Bank előtt szétvert tömegből egy csapat kivált, az osztrák diplomáciai képviselet előtt gyülekezett ismét. A Pesti Hírlap június harmadikai tudósítása így folytatódik ugyanis a lovasrendőrök bank előtti bevetéséről szóló sorok után: „A demonstráció résztvevőinek egyik csapata erre az osztrák konzulátus Akadémia utcai épülete elé vonult, s ott megismételte a tüntetést abból az alkalomból, hogy Renner kancellár ismeretes jegyzékét intézte a magyar kormányhoz. A tüntetők később innen is elvonultak, s az Andrássy úton a Városliget felé elszéledtek.”

Az első irredenta könyv szerkesztője: Kosztolányi Dezső

Wikipedia

Ezzel még nem ért véget a demonstrációk sorozata Budapesten. „Az este folyamán tüntető csoport vonult föl a Fővárosi Orfeum elé is, ahová be akartak hatolni. Az orfeum vasrácsos kapuját még idejekorán bezárták, és így nem értek célt. A sokaságból revolverlövések is hangzottak. A közeli rendőrkapitányságról egy csapat rendőr sietett ki, mire a tüntetők szétrebbentek” – írja a Pesti Hírlap 1920. június 3-án.

Trianon előtt, Párizsban

A helyzet tehát egyre nyugtalanabb volt, mindeközben Párizsba érkezett június harmadikán Benárd Ágoston, a magyar kormány tagja, és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, a békeszerződés aláírásával megbízott két magyar meghatalmazott. Mementó-sorozatunk korábbi részében már beszámoltunk arról, hogy milyen heves vita zajlott a magyar kormányban, hogy ki képviselje az országot az aláíráson. Teleki Pál külügyminiszter azért nem vállalta, mert ő úgymond az elszakított területekről származik. Ez egyébként csak részben igaz, mert apja valóban erdélyi főnemes volt, de az édesanyja egy pesti belvárosi gazdag görög család tagja, Muratisz, illetve Muráty néven).

A Simonyi-Semadam-kormány hadügyminisztere pedig lemondott, amikor kiderült, hogy rá bíznák a hálátlan feladatot, így maradt a népjóléti és munkaügyi miniszter, Benárd, aki kénytelen-kelletlen elutazott Párizsba.

A „kisantant”, a Magyarországot körülvevő három utódállam jól érzékelte a magyar kormány hezitálását, ez a Pesti Hírlap június 3-ai, elsőoldalas híréből – amelynek címe: „Román, cseh, szerb fenyegetés” – is kiderül. A cikk szerint „Románia, Csehország és Szerbiának a békekonferencián való képviselői a Magyarországgal való békeszerződés aláírása előtt jegyzéke készítettek, amelyben azt mondják, hogy ha Magyarország a békeszerződés aláírására nem küld ki felelős államférfiút, úgy hogy a ratifikálást biztosra lehet venni, Románia Csehország és Szerbia haladéktalanul megtesznek minden intézkedést, hogy Magyarország kerteléseinek véget vessenek.”

Ezek után Magyarország nem tehetett mást, mint hogy eleget tesz a nagyhatalmak, illetve a környező államok követeléseinek, és aláírja a békediktátumot június 4-én, Trianonban. Az sem véletlen, hogy a feszült magyarországi közhangulat miatt június 4-én statáriális állapotot hirdetett ki a Simonyi-Semadam-kormány, alighanem a béke aláírásának belpolitikai következményeitől tartva.