hvg.hu: Minden fiatalnak van példaképe, amikor elkezd egy sportot. Az Aranycsapat játékosainak ki volt?

Grosics Gyula: Nekem Zsák Károly válogatott kapusunk volt, akit pedig soha nem láttam védeni, és aki 1944-ben egy légitámadásban vesztette életét. Viszont sokat olvastam, hallottam róla, és mindig is Zsák Károly akartam lenni. Már egészen fiatal koromban is, pedig eleinte én sem szerettem a kapuba állni.

Buzánszky Jenő: Mivel én csatárként kezdtem a pályafutásomat, Sárosi György és Zsengellér Gyula, a harmincas évek legjobb támadójátékosai voltak a példaképeim. Kiskoromban sokat gyakoroltam, az asztal lába volt a kapufa, az asztal a kapu, és mindig néztem az újságban, milyen testtartásban rúgják a labdát a játékosok. Óriási, ha az ember azt csinálhatja, amit szeret, de a példaképeket mindig szem előtt kell tartani. Játékosként én is sok gólt rúgtam, de csak akkor lettem válogatott, amikor a védelembe kerültem. Bevallom, eleinte nem szívesen mentem hátra, de ha nem tettem volna így, most nem beszélhetnék arról, hogy az Aranycsapat egyetlen vidéki tagja voltam.

Legendás játékosok anekdotáznak az Aranycsapat egykori törzshelyén

Stiller Ákos

hvg.hu: Ha kiválaszthatnának egy-egy emléket, melyik volt a legkellemesebb és a legkínosabb momentum pályafutásuk alatt?

Grosics Gyula: Essünk túl a rossz emléken: 1954 július negyedike, Bern, a világbajnokság döntője a nyugatnémet válogatott ellen, ahol a magyar válogatott négy és fél év után először szenvedett vereséget. Ez volt pályafutásom legkínosabb momentuma és megmaradt emléke. Az egyik legkellemesebb emlékem az 1956 október eleji 1-0-s győzelem a szovjet válogatott ellen Moszkvában. Ez számomra több volt egy sima válogatott meccsnél, mert két év után akkor kerültem vissza a nemzeti csapatba.

Buzánszky Jenő: Legemlékezetesebb meccsem az 1952-es megnyert olimpiai döntő volt Helsinkiben. Viccből szeretem hozzátenni, hogy nemcsak azért különleges, mert a dobogó legmagasabb fokára állhattunk, hanem mert akkor volt világszépe-választás Amerikában, melyet egy finn lány nyert meg. Ő tette a fejünkre a koszorút és még puszit is kaptunk tőle. A legrosszabb a Gyula által említett elveszített világbajnoki döntő, amely előtt 34 meccs óta nem kaptunk ki. Nyugodtan teszem hozzá ennyi év után, hogy vébé végeredménye nem csak rajtunk múlt. Gondolok itt például a bíráskodásra. De ilyen a sport. Az nyer, aki több gólt rúg, és az a gól, amit a bíró megad. Összességében büszkeséggel tölt el, hogy 49 válogatott meccsemen csak háromszor szenvedtünk vereséget.

Buzánszky Jenő

Stiller Ákos

hvg.hu: Ki volt a legjobb szakvezető, akivel játékosként együtt dolgoztak?

Buzánszky Jenő: Abban az időben gyakorlati edzők voltak, akik nem könyvből tanulták az edzősködést. A harmincas évek válogatott játékosairól volt szó, akik autodidakta módon sajátították el a szakmát. Próbáltak ellesni és továbbadni dolgokat, mert a tehetség egy istenadta dolog, de szakember kell ahhoz, hogy ezt kihozza a játékosból. Ezek az emberek nem csak azért voltak jó edzők, mert játékosként 1938-ban világbajnoki döntőbe jutatták a magyar csapatot, hanem mert a pálya mellett nem csak beszélni tudtak, de meg is tudták mutatni, mire gondolnak. Sebes Gusztávnak viszont már csak egy dolga volt: összeállítani a csapatot. Ezt ugyan nem csinálta rosszul, de nem is volt túl nehéz dolga, mert a B válogatottunk is ugyanolyan erős volt, rengeteg jó játékossal. Sokkal fontosabb volt a csapatkapitány személye, és a mi időnkben még egyértelmű volt, hogy a legjobb játékosnak, Puskás Ferencek kell annak lennie. Jól ismertük egymást, adtunk a szavára. Csak egy példa: egyszer nem passzoltam neki, pedig tőlem húsz méterre futott és jó helyzetben volt. A felsőjét fogva odajött hozzám, és csak ennyit mondott: "Jenő, milyen színű mez van rajtam?" Nem volt sértődés, tudtam, legközelebb jobban kell koncentrálnom. Én azt szoktam mondani, hogy a bíró belefúj a sípjába, a szövetségi kapitány mandátuma lejár, de a pályán a csapatkapitánynak kell dirigálnia és irányítania. Ilyen viszont ma nincs, pedig kellene.

Grosics Gyula: Pályafutásom során három edzőtől kaptam meg azt, amit egy játékos csak akarhat: Szabó Petártól Dorogon, Bukovi Mártontól a válogatottnál és Lakat Karcsitól Tatabányán, aki hat évig volt az edzőm. Ők nemzetközi szinten is elismert szakemberek voltak, Bukovi Marci bácsi nevéhez fűződik például a 4-2-4-es játékrendszer, melyet a világon először az MTK játszott, majd ezt követően a válogatott is átvette. Lakat Karcsira azért emlékszem szívesen, mert korábban többször játszottunk együtt a válogatottban, a Ferencváros - Dorog meccseken pedig egymás ellen is. Tőle kaptam talán a legtöbbet. Petár bácsi 1947 tavaszán érkezett Pécsről Dorogra. Ő tanított meg arra, hogy a kapus legjobb edzőpartnere saját maga. Az első edzésen azzal kezdte, hogy azt mondta nekem: "Kisfiam, nekem nincs időm veled foglalkozni. Találj ki magadnak valamit." Attól a pillanattól kezdve én mindig edző nélkül, a tartalékkapussal edzettem.

Grosics Gyula: "találj ki magadnak valamit fiam"

Stiller Ákos

hvg.hu: 1956-ban az Aranycsapat három játékosa is disszidált. Önök nem gondolkoztak el külföldi karrieren és életen?

Buzánszky Jenő: Én nem. Sem 56-ban, sem korábban. A lehetőségek persze megvoltak, hiszen sokat jártunk külföldre és a Szabad Európások is többször próbálkoztak. De ne felejtsük, az 56-os forradalom kellett ahhoz is, hogy hárman (Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán) kimenjenek, holott korábban nekik se fordult meg a fejükben. Pedig abban a korban nem volt könnyű itthon magyarnak lenni. Az akkori mentalitás más volt, nem a pénz volt a meghatározó. Örültem, hogy bekerültem ebbe a nagyszerű csapatba, mellyel óriási eredményeket értünk el világszerte. Ez a siker pedig évtizedek múltával is tart, még ma is a legváratlanabb helyeken fújják az emberek az Aranycsapat összeállítását.

Grosics Gyula: Sokat jártunk külföldre a csapattal és rövid ideig meg is fordult a fejemben. Sőt már volt egy élő szerződésem Brazíliában a Flamengo csapatával, de Angliában, Spanyolországban és Olaszországban is voltak komoly tárgyalásaim. Végül saját magam tapasztaltam meg, hogy nem lehet külföldön élni, örökös összehasonlítások között. Rio de Janeiróban győződtem meg arról, hogy nem lehet megerőszakolni az érzelmeket. Elvittek bennünket több helyre is, de a híres Krisztus-szoborról nekem a Gellért-hegy, a Copacabana tizenkét kilométeres sávjáról pedig a Balaton jutott eszembe. Azt kérdeztem magamtól: miért igazolnék külföldre, ha ezeknél jobb vár otthon? Persze voltak az elmúlt évtizedben olyan érzéseim, hogy talán jobban döntöttem volna, ha kint maradok, de igazából sosem bántam meg, hogy 56-ban végül hazajöttem. Nincsenek véletlenek, és számunkra az volt megírva, hogy egy olyan időszakban legyünk válogatottak, mikor egy nemzet a végletekig el volt keseredve és a hétvégi focimeccs rövid kitörési lehetőség volt. Például nem azt mondtuk, hogy „megvertük az angolokat”, hanem hogy „legyőztük Angliát”. Nagy különbség. Utólag nekem két dolog szolgál tanulságul ebből az időszakból. Az egyik az, hogy ha nem vagyok válogatott labdarúgó, soha nem élhettem volna át azokat az élményeket, melyeket a világban, Amerikától Ausztráliáig megéltünk. A másik, hogy tagja lehettem annak a csapatnak, melyet még hatvan év elmúltával is a világ legjobbjának tartanak. Ez felemelő érzés.

Az Aranycsapat: balról a második Grosics, jobbról a harmadik Buzánszky

hvg.hu: És a jelen?

Grosics Gyula: A tehetség egy adottság, éppen ezért ennél szerintem sokkal fontosabb az emberi, jellembeli feltétel. Mert a magatartás erősen befolyásolja az eredményességet. A maiak mintha néha elfelejtenék, hogy nem a játékos tiszteli meg a közönséget, hanem éppen fordítva, a közönség a játékost. És tűzön-vízen át ehhez kellene tartania magát minden focistának. Főleg annak, aki felhúzza a válogatott mezt. Ha ez a hozzáállás hiányzik, úgy fog kinézni egy ország labdarúgása, ahogy a miénk nézett ki az elmúlt harminc-negyven esztendőben.

Buzánszky Jenő: Így van. Mert nem a közönség viszi a futballt a stadionba, hanem a futball a közönséget. Ha például egy szombati diszkó fontosabb a játékosnak a másnapi meccsnél, az megbosszulja magát, azt a futball nem szereti. Az eredményekért már nekünk is nagyon meg kellett dolgoznunk. Nem kötelező focistának lenni, de ha valakiből az lesz, legyen tisztában azzal, hogy sok mindenről kell lemondani. Nekünk a meccs előtti himnusz belső motivációt adott, ma pedig az ember néha azt látja, hogy a fél csapat még a szöveget sem tudja. Nem vagyok biztos benne, hogy ma sokan átérzik azt, milyen egy egész nemzetnek, több millió embernek játszani.

A vb-döntő: a futballt nem így kell játszani

AP

hvg.hu: Nyilván azért követik a focit ma is.

Buzánszky Jenő: A magyar válogatott meccseire mindig feljövök. Itthon a vidéki csapatoknak, leginkább a Debrecennek és a Videotonnak, nemzetközi szinten a Bayern Münchennek szurkolok, de nem vagyok bigott. Aki jól játszik, azt szeretem nézni. Ebbe persze bele tartozik minden, amit magas szinten művelnek, elsősorban az Európa- és világbajnokságok, de nem igazán izgat, ki lesz a bajnok. Játsszanak jól és látványosan. De semmiképpen se úgy, mint a tavalyi vébén. Régen láttam már olyan durva meccset, mint a holland-spanyol döntő. Ezt nem így kellene játszani. A futballt szervezzék fejben, a labdát rúgják lábbal, és közben tiszteljék a másikat.

Grosics Gyula: Én már csak televízióban követem a meccseket. Nagy kedvenceim a brazilok és persze a magyar csapatnak is szurkolnék, ha kijutna valami világeseményre. De már régen nem jut.

Vincze Szabolcs