Évente csaknem 40 millió külföldi érkezik Magyarországra, egyharmaduk kifejezetten turisztikai céllal, s ha meg akarjuk tartani, netán növelni is szeretnénk ezt a látogatói létszámot, akkor egyáltalán nem mindegy, hogy a vendégek milyen tapasztalatokkal távoznak tőlünk. Sok időnk nincs a pozitív kép kialakítására, hiszen egy átlagos turista mindössze 3–5 napot tölt el kis hazánkban, ugyanakkor naponta 10–15 ezer forintot költ el a szállodáinkban, éttermeinkben és szórakozóhelyeinken, amiért joggal vár el megfelelő bánásmódot.

Legkedvesebb vendégeink, a németek lassan kezdenek elpártolni tőlünk, tavaly ugyanis – a KSH gyorstájékoztatója szerint – 8 százalékkal kevesebben látogattak el hozzánk, mint az előző évben. Vannak viszont helyettük újak: a román turisták száma 42 százalékkal, a cseheké és lengyeleké pedig 15-15-tel nőtt 2006-hoz képest. A wellness szállodák forgalma 7 százalékkal bővült, a balatoni idegenforgalom ellenben 4-gyel csökkent, a budapesti pedig stagnált, vagyis ez utóbbiak sok újat már nem tudnak mutatni a külföldiek, kicsit talán unalmassá váltak. A főváros ugyanakkor még mindig a leglátogatottabb településnek számít, megelőzve Hévízt, Büköt, Siófokot és Hajdúszoboszlót (hogy csak a lista első öt helyezettjét említsük), vagyis a nagy fürdőhelyeket.

Az idegen országokból hozzánk érkezők – az élménybeszámolók, fórumok, blogok tanúsága szerint – általában kellemesen csalódnak az itthoni helyzetben. Bár sokan látják úgy, hogy az önértékelésünkkel van egy kis baj (nem mindig tudjuk pontosan eldönteni, hogy a Balkánhoz, vagy inkább a Nyugathoz tartozónak valljuk-e magunkat), de azt még az ilyen kérdésekben roppant finnyás USA hivatalos honlapjai is elismerik, hogy Magyarországon a demokrácia stabil, és a kínált szolgáltatások is elfogadható minőségűek. Állampolgáraiknak mindemellett melegen ajánlják a demonstrációk nagy ívben való elkerülését – érthetetlen, hogy miért, mert egy tévéostromot azért nem mindenhol láthatnak élőben.

Az általános tapasztalat szerint a közlekedési eszközök, valamint a nagyobb hotelek és éttermek szinte hemzsegnek a zsebtolvajoktól, ezért sokan éberségre intik társaikat. Néhány különösen gyanakvó személy, akiknek a szinte kötelezően adandó borravalóval is bajuk van, nem átallja arra biztatni a többieket, hogy a visszajárót mindig számolják meg. De miért? Mi szükség van erre a megalázó dologra? Úgyis tudják, hogy nem lesz meg hiánytalanul… Az ételeinkért viszont rajonganak, a „langosch” és a „bubleves” sokak kedvence lett.

A magyar egészségügy színvonalát nem tartják összemérhetőnek a nyugatiéval (ez nem újdonság, mi sem), az orvosainkat viszont jól képzettnek tartják, akik közül ráadásul igen sokan kitűnően tudnak angolul, a hálapénzt pedig elvárják a külföldiektől is (helyes, ne legyen kivételezés). Mivel nem beszélnek annyira jól idegen nyelveket, a magyar rendőröket viszonylag kezelhetőnek tartják. Apróbb szabálytalanságok esetén, kellő udvariassággal és kitartással állítólag még a büntetést is el lehet kerülni. Az ellenőreinket viszont kíméletlennek ismerik, ezért mindenkinek azt javasolják, hogy a bliccelést felejtsék el, ha jót akarnak maguknak.

A vidéki közutakat a külföldiek rossz állapotúnak tartják, de valószínűleg csak ők furcsállják, hogy az autók mellett a gyalogosok, a mezőgazdasági gépek és néhány háziállat is igénybe szokta venni ezeket közlekedés céljából. A vasutat egyöntetűleg elkerülendőnek nevezik, de nem azért, amiért mi, hanem a vécék zárhatatlan ajtajai és a többnyire hiányzó egészségügyi papír miatt. A turisták érdekesnek tartják a magyarok társas érintkezési formáit is. Egy hozzánk vetődő hölgy például ijedten ugrott hátra, amikor a neki bemutatott fiatalember fenyegetően közeledni kezdett az arca felé: nem tudta, hogy nálunk két puszi kíséretében illik összeismerkedni. A külföldi srácok már korántsem ennyire félősek, az egyikük tréfásan meg is jegyezte, hogy Magyarország az egyik legveszélyesebb hely a világon, mert itt bármikor kitörhetjük a nyakunkat – ha túl sokat forgolódunk a szebbnél szebb lányok után.