Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nem brit tudósok, hanem profi filmesek találták meg Donald Trumpban az embert: a Trump előtti Trump, a hatalomra még csak áhítozó ifjú Donald lép elénk a The Apprentice-ben, és egy romlott ügyvéd, akitől hősünk a fekete mágiát eltanulta.
Mindazok, akik az elmúlt évtizedeket nem egy távoli bolygón töltötték, bizonyára hallottak arról az idén 78 éves amerikai férfiról, aki a Donald J. Trump nevet viseli. Ha másról nem is, arról nyilván értesültek, hogy a kérdéses alak nagy gondot fordít frizurája karbantartására, és e pillanatban másra sem vágyik, mint hogy ismét amerikai elnökké választassa magát, ha már egyszer betöltötte e magas hivatalt.
De vajon így volt-e mindig is? Honnan a határtalan hatalomvágy, a tények makacs semmibevétele, és honnan a fésűbe vetett feltétlen hit? Annyi bizonyos, hogy Donald J. Trumpot is anya szülte, de mi történt ezután? Milyen volt 7, 17 vagy éppen 27 évesen?
A tényfeltárás megtette, ami tőle telik, a humoristák is hozzáadták a magukét, a hírműsorok pedig ebben a percben is szállítják a választási küzdelem legfrissebb fejleményeit. Az információk e kimerítő záporában most a művészet kért szót, a The Apprentice (nálunk A Trump – sztorit is hozzácsapták a címhez) készítői – élükön Ali Abbasi rendezővel és Gabriel Sherman forgatókönyvíróval – nem kisebbre vállalkoztak, mint hogy bebizonyítsák; van még mit árnyalni a képen, amelyen látszólag alig maradt árnyalnivaló.
Csak üdvözölhetjük az alkotók döntését, hogy nem az első pattanásaival bajlódó Donaldig mentek vissza, Abbasi kamerája akkor közelít rá Trump ifjúkori mására, amikor már összeállt a tökéletes séró. A nárcisztikus hajlamok is már alakulófélben, de a hatalomvágy és gátlástalanság igazi iskolája még hátravan. Amikor felvesszük a Trump-sztori fonalait, hősünk épp lakbérbehajtóként dolgozik, Fred Trump másodszülött fia a papa által összegründolt queensi bérházbirodalom lakóinak ajtaján dörömböl, nem túl nagy odaadással. Mert Donald többre vágyik, a 27 éves behajtó maga is beszállna az ingatlanbizniszbe, a nagyfiúk között játszana, amihez a frizura már megvan, de a befektető még nincs meg. Az öreg Fred, a rideg apa finoman szólva is bizalmatlan a fiát fűtő ambíciók iránt, így az ifjú Donald jó érzékkel az apafigurák piacán keres pótapát magának.
Mint arra a volt (és tán leendő) elnök megannyi portréja kitér, Trump nem kis részben Roy Cohnnak köszönheti, hogy a nyolcvanas évekre a New York-i ingatlanos elit sztárjává emelkedett. Annál a Roy Cohnnál tanulta ki a gátlástalan nyomulás iskoláját, akinek kedvelt tevékenységei közé tartozott a kommunista boszorkányüldözés (McCarthy mellett), az alvilág jogi képviselete, a homoszexuálisok elleni fellépés (noha ő maga is meleg volt), és úgy általában minden, az ügyvédi pályán elkövethető tisztességtelenség.
A The Apprentice azzal indul, hogy Trump megigazítja a frizuráját, és gőzerővel elkezdi keresni Cohn kegyeit, még az alkoholizálástól sem riad vissza, pedig nagyon nem bírja az italt. Igen, láthatjuk a leendő titánt az út szélén okádni, sőt egyszer, a leánykéréshez vezető síkos úton seggre is esik, de hát senki sem tökéletes. A filmkészítőket pedig érezhetően ez izgatja: Trumpban az ember. És ez az alak, miután bebocsátást nyer Cohn belső köreibe, boldogan veti alá magát a kiképzésnek, ami az alapoktól (támadni, mindent tagadni, győzelmet hirdetni vereség esetén is) a mindenkin való átgázolás technikájának tökéletesítéséig, és ki tudja még hány lelki torzulásig terjed.
A bejárt út félig-meddig ismert fordulatokon, vélt vagy valós vagy a kettő közé eső életrajzi epizódokon át vezet. Trump elveszi első feleségét, Trump megerőszakolja első feleségét (ezt mind ő, mind a feleség tagadta). Trump felhúzza a Trump Towert, Trump letolja a gatyáját egy lelkes rajongó előtt. Trump elkezd kopaszodni, Trump rászokik a serkentőkre, hiszen az alvás a lúzereké. És még az első zsírleszívás időpontja is bekerül a filofaxba. Mindeközben vált néhány szót Andy Warhollal, elküldi a búsba Ed Kocht, New York polgármesterét, és valahol a háttérben a későbbi királycsináló, Ruport Murdoch is megjelenik.
A mester-tanítvány kapcsolatok unásig ismert menetrendje szerint el kell jönnie a pontnak, amikor a lelkes tanonc túlnő mesterén, Trump és Cohn esetében sincs ez másképp. Beköszöntenek a nyolcvanas évek, az évtized, amikor Gordon Gekko odavetette a világnak, hogy „greed is good”, vagyis a kapzsiság jó. Ez 1987-ben történt, Oliver Stone filmjében, aztán a kilencvenes évek elején Bret Easton Ellis is mondott egyet s mást a beteg Wall Street-i lelkekről. Így, harminc évvel később azonban egy kicsit már elcsépeltnek hat ez a sztori. Még úgy is, hogy magát a fiatal Trumpot látjuk, ahogy nyomulásban lepipálja mesterét. És nem csak lepipálja, hanem egy határozott mozdulattal el is pöcköli magától: Cohn felett eljárt az idő, Trump szemében egyre vállalhatatlanabb a hatalmát vesztett, AIDS-ben haldokló mentor.
Donald Trump természetesen kikelt a The Apprentice ellen, perrel fenyegetőzött, és pocskondiázta egy keveset a filmet. Semmi rendkívüli nem történt tehát, csak egy átlagos nap volt az idős politikus életében. Piaci szempontból persze ingyenreklám volt a kirohanás, az amerikai közönséget azonban így sem érdekelte, milyen volt Trump kezdő főgonosznak. Pedig a The Apprentice nem egy rossz film, de különösebben jó sem; kompetens kezek munkája, amely nem akarja patás ördögként ábrázolni főhősét. Jólfésült szakmunka, amely mindenáron fel akarja mutatni az embert a Trump nevű jelenség mögött. És tényleg, ott egy ember, egy nem túl érdekes alak, akinek a filmes főgonoszok felől nézve – és moziban ülve miért is néznénk másképp – valahol a középmezőnyben a helye. Ha valami, ez valóban sértés Trumpra nézve, pedig ő alighanem a megerőszakolós jeleneten akadt fenn.
A filmeseknek sikerült találniuk egy színészt – a Marvel-univerzumot megjárt, most épp pályamódosító Sebastian Stant – aki bizonyos megvilágításban fel tud mutatni Trump-szerű vonásokat, és ez is valami. Az igazi truváj azonban a Cohnt játszó Jeremy Strongnak köszönhető. Strongnak semmiféle pályakorrekcióra nincs szüksége, csak folytatja, amit az Utódlásban megkezdett. Roy Cohn igazi színészi jutalomjáték, őelőtte már Al Pacino és Kulka János is brillírozott a szerepben (Pacino az Angyalok Amerikában tévésorozatos változatában, Kulka az Alföldi-vezette Nemzetiben). Egyszerre lehet megmutatni a szörnyeteget és az esendő embert, ezt csinálja Strong is, aki olyan most, mint Hannibal Lecter eltitkolt féltestvére. Élvezet minden vele töltött perc, ugyanezt Trump alakjára azonban nehéz elmondani. Egy kiszámítható, kezdő gonoszt látunk, és odáig követjük, míg jelessel nem végez a hatalomvágy-nárcizmus szakon. Trump, mint közepesen unalmas alak? Ez aztán tényleg skandalum.
