Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nagy szükség lett volna egy, az influenszerkultúráról okosan és higgadtan beszélő dokumentumfilmre, de az Álhíres, amely azt ígérte, „lerántja a leplet a közösségi média működéséről”, nem nagyon igyekezett a jelenség mélyére ásni. Ahhoz viszont elég jó, hogy egy kicsit jobban zavarjon minket az, amiről már eddig is sokat tudtunk: az illúzió.
Tudták, hogy Los Angelesben létezik egy manapság igen felkapott turistalátványosság? Nem a Venice Beach-ről van szó, nem a Hollywood feliratról, még csak nem is valami csodaszép épületről. Hanem egy sima, pink falfelületről, amelyet szerte a világból felkeresnek, hogy az egy szépen beállított szelfi erejéig megfelelő háttérként szolgálhasson. A falat háromhavonta újrafestik, hogy tökéletes fotó-hotspot legyen, sőt Nick Bilton újságíró szerint a fal már több instagramos fotóhelyszín-listán szerepel, mint bármelyik más turistacélpont a világon. Azt sajnos nem tudni, a fal szeretett-e volna ekkora ismertségre szert tenni, de mégiscsak úgy alakult, hogy az Instagram népe trendivé tette, és mindenki odajár, mivel mindenki odajár.
Ez a trend kétségtelenül remekül rímel arra a kérdéskörre, amelyben az HBO új dokumentumfilmje, az Álhíres (Fake Famous) is megpróbál elmerülni: mitől lesz valami, vagy valaki híres? Több mint 40 millió embernek van több mint egymillió követője az instán. Ez hírnév? Miért lett az amerikai fiatalok álomszakmája az influenszerkedés, és egyáltalán, mit jelent egy influenszerkarrier? Eszközt, hogy eljussanak valahová, vagy célt, mert híresek akarnak lenni és pont?
Hogy ezekre a kérdésekre választ kapjon, a technológia társadalmi hatásaival foglalkozó, korábban a New York Times-nak és a Vanity Fairnek is dolgozó újságíró, Nick Bilton úgy döntött, kísérletet indít, amely során három átlagemberből influenszert kreál. Felhívást intézett az amerikai fiatalokhoz, egészen egyszerűen azzal a kérdéssel, hogy
akarsz híres lenni?
A válogatóra körülbelül négyezer ember jelentkezett, őket Bilton castingügynökökkel és közösségi médiaszakértőkkel együtt hallgatta meg. Amikor arról kérdezték a jelentkezőket, miért akarnak híresek lenni, leginkább olyan válaszokat kapnak, hogy „nem híres akarok lenni, hanem akarok egy felületet, amivel megváltoztathatom a világot”, „szeretnék olyan ember lenni, akire felnéznek”, „bármit megtennék, hogy egész nap strandolhassak”, meg olyat is, hogy „szeretném megosztani mindenkivel, hogy létezik ilyen ember a világon” – magyarázta az egyik fiatal nő, heves gesztusokkal magára mutogatva.
A dokumentumfilm válogatója egy ponton bizarr Csillag születik-castingba fordul át: néhányan gitároznak, görkoriznak, operát énekelnek és táncolnak, de Biltonék homlokegyenest a másik irányba akarnak menni: nem akarnak olyanokat beválogatni, akik a „tehetségükkel is befuthatnak”, ehelyett – ahogy ő kissé lesajnálóan fogalmaz, a „kevésbé egyértelmű” választásnál maradnak, és döntenek a három befutóról. A stáb úgy tervezi, a fake it till you make it-elv alapján olyan magasra tornázzák a résztvevők látszat-életmódjának vizuális dokumentációját, hogy egy idő után majd maguk a cégek keresik meg őket egy lehetséges reklámposzt miatt.
Rögtön itt is van nekünk az afroamerikai Chris, aki nemrég olyan gyorsan húzott el Arizonából, hogy a lába sem érte a földet. Imádja a divatot, ezért indított egy márkát, amelynek koncepciója, hogy használt ruhákra applikál grafikákat. Aztán ott van Wylie, aki szintén nem tősgyökeres Los Angeles-i, tulajdonképpen ingatlanos, de leginkább a főnöke személyi asszisztense, aki kedvére ugráltatja. És ott a kísérlet egyetlen női résztvevője, Dominique, aki szintén azért jött Los Angelesbe, mert várja, hogy befusson, eddig kisebb – és a vágóképek alapján igen bizarr – vizsgafilmekben játszott, amúgy online rendeléseket rak össze.
Biltonék laborjában összekoccan néhány kémcső, és indul a kísérlet: az újdonsült influenszerek átesnek a fodrásznál némi fazonigazításon, majd rögtön kapnak a rendezőtől fejenként 7500 botot, hogy – csak látszólag ugyan, de – legyen kire befolyással lenni. Ehhez semmi törvénytelen dologra nincs szükség, a megfelelő oldalon némi pénzért cserébe bárki vásárolhat annyi kamukövetőt meg kamulájkolót, amennyit csak akar, meg amennyit a pénztárcája megenged.
Mire Chris, Wylie és Dominique készen áll, beindul a tartalomgyár. Feltehetően Biltonék házában tartják az első fotózást, amely során persze kiderül, hogy válogatott idiótaságból lesznek a luxusfotók, ahol egy kakaóval meghintett vajkocka prémium bonbonnak, egy kerti medence széle egy szálloda mesés pihenősarkának, egy retkes, felfújható gyerekmedence, rózsaszirmokkal megszórva pedig egy minden igényt kielégítő spa-program egyik elemének tűnik. Ezen a ponton egyébként kifejezetten jól teljesít a Fake Famous: persze, aki az elmúlt öt évben használt internetet, az belefuthatott már abba, hogyan kamuznak a felhasználók mindenféle egzotikus utazást az otthonuk melegéből, de amikor Bilton kettétör egy vécéülőkét, mert annak a műanyag karimája a megfelelő szögből és a megfelelő háttér előtt pont ugyanúgy néz ki, mintha az ember egy repülőgép ablakából nézne ki éppen, azon nem lehet nem röhögni.
A kísérlet működik, botból is egyre több kell, de nem elég csak követőket vásárolni, lájkokat és kommenteket is kell, különben feltűnne, hogy ügyeskedés van a háttérben. Bilton közben marketinges- és közösségi média-szakemberekkel, botbrókerekkel és egy A-listás influenszer segítségével igyekszik összerakni, hogyan épült a csillogásra egy ennyire jövedelmező iparág, kinek (nem) áll érdekében kiszűrni a kamuprofilokat, és persze próbálja felrajzolni, mit is jelent a hírnév ezen a piacon. Justin Bateman, a Fame: The Hijacking of Reality című 2018-as könyv szerzője úgy fogalmaz:
híresnek lenni kicsit olyan, mint kisgyereknek lenni. Bármit tesznek, azt megdicsérik. Szerintem, aki hírnévre vágyik, valójában szeretetre vágyik, hogy átélhesse az érzését.
És ezen a ponton csúszik el Nick Biltonék „innovatív társadalmi kísérlete”, amelyik azt ígéri magáról, hogy lerántja a leplet a közösségi média működéséről, de ezt nem annyira sikerült megvalósítania. Már rég tudjuk, mi van a lepel alatt. Igen, az Instagram sokszor tele van hazugsággal, az emberek boldogok, vékonyak, egészségesen étkeznek és csodaszépek, tudjuk. Egy csomóan eszeveszetten próbálnak a felületre hazudni olyan érzéseket, amelyeket nem éreznek, olyan életet, amelyet nem élnek – de közel sem mindenki. Ez sem újdonság. És persze az sem, hogy minden látszat ellenére egy csomó meló van abban, hogy valaki működőképes influenszer legyen, sok idő, sok pénz, sok szervezés van a mögött, hogy kielégítsék a fogyasztók állandó tartaloméhségét.
Biltonék viszont nem ásnak elég mélyre ahhoz, hogy a hogyanok mellett a miérteket is megértsük: hogy miért érzik fiatalok tömegével úgy, hogy az influenszerség igazi álommeló, miközben az Instagram egyre kevésbé az a felület, amelyet úgy írna le a felhasználók nagy része, hogy ez vagyok én – inkább úgy írnák le, hogy: azt szeretném, ha ilyennek látnátok. A másfél órás filmet úgy szerkesztették, hogy egy ijesztő, hömpölygő, önimádó tömeggel találjuk szembe magunkat, de kihagyják azt a ziccert, hogy az influenszer mögött megnézzék az embert is, amitől viszont könnyen úgy tűnhet, hogy színtiszta nárcizmus áll a háttérben.
Pedig amikor kicsit megkapargatják a felszínt, alatta egészen más érzésekkel találkoznak: Wylie például simán kimondja, hogy fogalma sincsen, mit kezdjen magával, nincsen sem célja, sem jövőképe, ami – ne áltassuk magunkat – huszonévesen (sőt) azért simán benne van a pakliban. Innentől kezdve nem atomfizika kitalálni, miért van szüksége arra, hogy lájkokkal igazolja, hogy fontos és értékes. Ő egyébként iszonyúan szorong amiatt, jól néz-e ki, ezért szorongás elleni gyógyszert is szed, „de hát ki nem?” – veti fel annyira hétköznapi módon, mintha csak az időjárásról beszélne. Elhangzik az is, hogy Chris egész életében kívülállónak érezte magát, és az is, hogy Dominique-nak egyébként lehetett volna egy nagy, filmes dobása, de nem akart szexjelenetet forgatni. Ilyen áron nem kellett neki a dolog, azt viszont pontosan tudja, hogy az ügynökségek szem előtt tartják egy casting során, hogy valakinek jól felépített brandje van-e.
A kísérletben bekövetkező eseményekről az alkotók megpróbálják elhitetni a nézőkkel, hogy döbbenetesen váratlanok, de semmi olyan nem történt, amire ne lehetett volna számítani: volt, aki úgy döntött, nem kell neki ez az egész cirkusz, volt, akinek a lendületét nagyban visszavetette, hogy az ismerősei azt írták neki, rá sem ismernek, az egyik szereplő pedig egyenesen szárnyra kapott. Az előre feltett kérdés viszont, hogy mit tesz a hírnév az emberekkel, sosem volt érvényes, hiszen Dominique, Chris és Wylie is pontosan tudják, hogy a követőik egy nagy része egyszerűen nem létezik, de mire odaérne a film, hogy a kísérletben maradt szereplő botok nélkül is népes követőtábort ér el, addigra gyakorlatilag következik a stáblista.
Biltonék alig-alig dobják fel azokat a kérdéseket, hogy hogyan mossa el az Instagram a nyilvános és a magánszféra határait, ahogy azokat is csak elvétve teszik fel, hogy egy mesterségesen felépített self hogyan befolyásolhatja az offline életünket, akár pozitív, akár negatív irányba. Nem tudjuk meg, milyen viszony alakul ki az influenszerek és a követők között, és arról is csak fakó képet kapunk, hogy mi fán terem az influenszerek felelőssége. Az Álhíres csak azt hivatott bemutatni, hogy az illúzió mocsara egy pillanat alatt elragad bárkit, de hallgat az ezzel kapcsolatos problémákról, az idealizált férfi- vagy nőképről, a testképzavarról, a valós és a vágyott én közti esetleges távolságról.
A dokumentumfilm épp elkapta a világjárvány elejét, amikorra már régen lehetett tudni, hogy az Instagram tesztelgeti a lájkok törlését, hogy ezzel csökkentse a nyomást, és az Álhíres emellett nemhogy nem kampányol, nem is beszél róla, és nem kínál egyéb megoldásokat sem, csak hatásvadász módon megállapítja, hogy a hazugság végső soron rossz nekünk – micsoda meglepetés – majd három különböző úton erre a megállapításra jutnak a kísérleti alanyok is. Az alkotóknak nem nagyon volt miről „lerántani a leplet”, és sajnos az ipar sem érzi úgy, hogy leleplezték – maximum majd kicsit kevesebbet szorongunk legközelebb a Balaton-parton, ha valakit meglátunk az Instán egy repülőgép ablakában. Ki tudja? Lehet, hogy csak egy vécéülőke előtt ücsörög.
