Gyanítom senki se tudja megmondani, mikor látta őt először. Csodálatos paradoxon: minden színházelméletek alapja, hogy a komédia, a kabaré a pillanat művészete. Ha nem esik le a tantusz, nem robban a poén azonnal, akkor abból nem lesz három nap vagy harmincöt év múlva esztétikai tapasztalat, katarzis. Lorán Lenke mégis ezekkel az alakításaival lett örökérvényű.

Lorán Lenke mindig benne van és benne lesz a tévében az ismétléscsatornákon. Az örök visszatérő, mondhatnánk Nietzschére hivatkozva, pedig az ő idejében még nem volt retrotévé és m-csatorna a köbön. Lorán Lenke mém is lett a facebookon, a Szoci Nyugdíjas csoportban minden bezzegelő-kádárizáló poénhoz az ő arcát tették. Most elsötétült a profilkép. A kommenteket nézve amúgy is nagy a fejekben a sötétség.

Lorán Lenke már háromévesen primadonna szeretett volna lenni. Komika lett. Amikor a család Győrből Budapestre költözött Lorán Lenke első útja az Operaház balettiskolájába vezetett. Első szerepe Ámor volt a Tannhäuserben 1935-ben. Utolsó premierje (persze prömiert írnék) 2014-ben volt a Karinthy színházban. Hogy érezzük az idők konok távolságát, 1935-ben Karinthy még koponyautazása előtt van. Lorán Lenke épp ezeket a kortávolságokat hozta szerethetően közel. Egy múltjával és jelenével is zavarban lévő ország nagy- majd dédmamájaként.

Ezt a nagymama-figurát Csonka András nagyijaként hozta a Famíliában. Azért milyen messzire jutottunk a Família Kft rendszerváltás utáni lehetett-volna-Magyarországától, a Szép-család háztáji kapitalizmusától. És ha már a kereskedelmi szektornál tartunk. Tudtommal Lorán Lenke volt az 1952-es Állami Áruház utolsó élő szereplője. (Hogy mi lett Glauziusz bácsi kisunokájával, azt nem tudom.) Fiatal sistergő parasztfeleség ebben Lorán, férjét Hlatky László alakítja, Latabár Kálmán próbál rájuk tukmálni egy gólyaszobrot.

Lorán Lenke varázsos eszköze a bőség volt: mintha eleve már a többedik adag zserbóval kínálna minket, és parfümjének intenzív karaktere (persze káráktere, írnám) is szinte átjön a youtube-on. A jó komikusnak ugyanúgy kell a ritmusérzék, mint a dobosnak. Anélkül soha nincs poén. (Sajnos néha azzal sincs.) Lorán Lenke csodálatosan poentírozott, aki zsigereiben tudta, hogy a jó tréfa, a jó geg mindig párbeszédben, viszonyban van. Ezért is imádhatták a partnerei.

Ha felülünk a Kossuth téren a 70-es trolira, akkor elzötyögünk többek között Rodolfo, Agárdy Gábor, Szendrő József és Kibédi Ervin egykori lakhelye előtt. Ezen a színháztörténeti és trolibuszvonalon élt Lorán Lenke is, aki az Operettszínház melletti épületben lakott. Ablakai a Nagymező utcára néztek. Ilyenkor, ha éppen nem játszott, ő figyelhette a közönségét: a hümmögésekből, duruzsolásokból pontosan érezhette, milyenek aznap a kollegák. Innen járt évtizedeken keresztül a Révai utcába, a régi Vidám színpadra, majd az utolsó állandó teátrumába, a Mikroszkópba. A pesti Broadway kellős közepén élt Lorán Lenke. Időben pedig alighanem a legvégén.