Hogyan látja a világot egy előkelő londoni klubban társalgó, a bulvárhírektől a fontosabb diplomáciai fejleményekig barátaival mindent megtárgyaló angol gentleman? – így is jellemezhetnénk azt a könyvet, amely a „Nagyhatalmi játszmák. 1956” címet viseli. A szerző maga egyébként „szavakkal festett tájképnek” minősíti a kiadványt, és ebben sok igazság van: személyes beszámoló, barátok, ismerősök beszámolóinak sűrítménye, a korabeli sajtóhírek utólagos feldolgozása és személyes diplomáciai tapasztalat keveredik benne, váltakozó intenzitással és mélységgel.

A könyvet 2006-ban író Peter Unwinnak, aki Grace Kelly amerikai színésznőnek a monacói herceggel kötött házasságától kezdve a szuezi válságon át a magyar drámáig széles „56-os” panorámát tár az olvasó elé, az 1956-os esztendő más miatt is fontos volt: ekkor lépett át a brit hírszerzéstől a londoni külügyminisztériumba, a Foreign Office-ba. Annyit elárulhatunk: Grace Kellyről nem sokkal többet tudunk meg a kötetből, mint amennyit a korabeli lapokból, viszont a brit külügy és kormány működéséről, az 1956-os brit-francia összeesküvés kudarcáról, a szuezi válságról annál többet. De megtudhatjuk azt is, hogy Unwin egyik ismerőse feladta brit kormányzati karrierjét, amikor látta, hogy London nem segít a magyar forradalmároknak – ezt magyar barátnője miatt tette az angol hivatalnok.

Nem tévedés az előbb említett 2006-os dátum sem: Unwin tíz éve írta a könyvét, és Vértessy Péter már akkor lefordította, de azóta nem talált kiadót a munkájának. Így végül idén, 2016-ban sikerült a Kossuth Kiadó révén megjelentetnie a kötetet. Közben sokszor tárgyalt Unwinnal is, akit egy alkalommal valóban exkluzív londoni klubjában keresett fel. A klub pontosan úgy néz ki, mint a mozifilmekben – mondta Vértessy a könyv magyarországi bemutatóján. (Maga Unwin rossz egészségi állapota miatt nem tudott Budapestre jönni a rendezvényre, videóban viszont üzent a közönségnek.)

A most magyarul is megjelent kiadvány egy évtized alatt sem sokat veszített aktualitásából, hiszen már akkor kritikusan szólt a 2000-es évek elején végrehajtott második amerikai-brit iraki beavatkozásról (Szaddám Huszein megdöntéséről). Unwin az 1956-os szuezi válsághoz hasonlította ezt a lépést, amikor az Egyesült Királyság és Franciaország Izraellel együttműködve támadta meg Egyiptomot.

Irakról vészjósló volt Unwin előrejelzése

Az Iszlám Állam létrejöttét nem jósolhatta meg Unwin, de nem sokat tévedett, amikor a jövőt próbálta előre jelezni tíz éve. „Igen bátor embernek kell lennie annak, aki e sorok írásakor magabiztosan ki merné jelenteni: tudja, mi lesz az iraki helyzet megoldása – ám mindnyájan sejtjük a jövőt. A koalíciós erők lassanként hazatérnek majd; ennek menetrendje nagyrészt – bevallva vagy sem – a belpolitikai megfontolásoktól függ. Irakban valamiféle fél-konyhakész kormányt hagynak maguk után. Ennek kormányzását naponta megkérdőjelezi majd a sok, különféle terrorista akció és olyan helyzet, amely helyenként polgárháborúhoz áll közel.”

A demokrácia exportjáról pedig megjegyezte: „Lesz majd kirakat-demokrácia és lesz néhány iraki, aki hajlandó ezért az életét is feláldozni. De a legvalószínűbb az, hogy a vallási, törzsi és etnikai különbségek Irak jövőjének formálásában a demokráciánál sokkal fontosabb szerepet fognak játszani.”

London és Washington nem tekintette Magyarországot teljesen szuverén államnak

A könyv azonban nem a 2000-es, hanem az 1950-es évekről szól. Csak azért idéztük hosszan 2006-os jóslatát, hogy mutassuk: bár egy műkedvelőnek látszó angol gentleman képe is felsejlhetne előttünk, valójában Unwin nem hétköznapi munkahelyeken dolgozott a XX. század második felében. Több mint harminc évet töltött brit külügyi szolgálatban. Budapestre 1958-ban érkezett, az angol követség beosztott munkatársaként. Ekkor még nem nagykövetség volt Pesten, mert - mint egy interjújában hangsúlyozta -, az Egyesült Királyság akkor Magyarországot korlátozott szuverenitású országnak ítélte meg, így azon három kelet-európai állam közé sorolta, ahol nem tartott fenn nagykövetségi szintű képviseletet.

Unwin e megjegyzése egybecseng Charles Gati kutatásaival, aki egykori bizalmas amerikai dokumentumok átfésülése nyomán kiderítette, hogy a CIA-nak 1956-ban egyetlen magyarul beszélő ügynöke volt csupán a budapesti amerikai nagykövetségen. Az USA ugyanis szintén olyan szovjet csatlósállamnak ítélte Magyarországot, amelynek politikai életébe nem érdemes túlzottan belemélyedni.

Terror és hallgatás 1956 után, gulyáskommunizmus a nyolcvanas években

Unwin a hallgatás és a félelem Budapestjére érkezett abban az évben, amikor Nagy Imrét kivégezték. A kádári megtorlás, a magyar történelem legsúlyosabb bosszúálló kivégzéssorozata, amely Haynauét is felülmúlta, Unwin számára sokkoló volt. A brit diplomata 1956-ban kezdte külügyi pályafutását, és 1958-ban szembesült a tragédia egyik legfelzaklatóbb epizódjával. Attól kezdve hol diplomataként, hol pedig „hobbitörténészként” gyűjtötte az információkat, visszaemlékezéseket, kordokumentumokat Nagy Imréről, a magyar forradalomról és a következményeiről.

Kádár János 1956-ban

Fortepan / Berkó Pál

Unwinra óriási hatással volt Nagy Imre pályája, később pedig visszakerült Magyarországra. A nyolcvanas években nagykövetként szervezte például Margaret Thatcher budapesti látogatását, amelynek híres epizódja volt a nagyvásárcsarnokbeli „bevásárlás”, ami aztán az adott korban a diplomáciai szokások része lett. A legtöbb magas rangú külföldi vendéget ezt követően a Kádár-kor végén elcipelték a központi piacra, megmutatva a „gulyáskommunizmus” – pesti belvárosban látszó – eredményeit.

Háborús bűnöket emleget a brit diplomata London akciójáról írva

Maga Unwin azonban tisztában volt a magyarországi helyzettel, és persze azzal, hogy 1956 és 1958 után is fennmaradt a kommunista – szovjet típusú – diktatúra, a rendőrállam. Csak éppen a hatalom – tegyük hozzá – nem ugyanazokkal az eszközökkel élt ekkor, mint az ötvenes években.

De térjünk rá a kötet legfontosabb megállapításaira! Unwin könyvében széles kitekintéssel vizsgálja az 1956-os nemzetközi eseményeket. És ebben komoly tanulságul szolgál Magyarországnak, még a mai Magyarországnak is. Arról tanúskodik a kötet, hogy akár egy magas rangú diplomata is képes lehet kritikusan megítélni hazája politikáját egyes kérdésekben, bizonyos időszakokban. Képes lehet arra, hogy szembenézzen országa hibáival és a helyes önértékeléshez hozzátartozik ezeknek a hibáknak a felmérése, minősítése is.

Így Unwin egyértelműen kritikusan áll az 1956-os Egyiptom elleni brit-francia-izraeli akcióval szemben. Elítéli az akkori brit politikát, Eden miniszterelnököt, sőt könyve végén háborús bűnökről beszél ennek kapcsán, ami a mai Magyarországon végképp megdöbbentően hangzana egy diplomata szájából. „Az 1956-os Egyiptom elleni és a 2003-as Irak elleni támadás volt (…) az a két olyan alkalom az elmúlt száz év történelmében, amikor Nagy-Britannia egyedül, vagy mások társaságában, a nemzetközi jognak fittyet hányva megtámadott egy szuverén államot. Ezzel kivívta a világ jelentős részének gyűlöletét és – technikai értelemben – háborús bűnöket követett el.”

Ugyanakkor a volt brit nagykövet megjegyzi: „Mélységesen ironikus persze a két epizódban játszott amerikai szerep. Szuez esetében az Egyesült Államok szentnek és sérthetetlennek tartotta a nemzetközi jogot és az ENSZ akaratát, még akkor is, ha ez két legközelebbi szövetségese politikájának tönkretételét jelentette. Ezzel ellentétben Irak esetében a nemzetközi jogot és az ENSZ-t teljesen jelentéktelen tényezővé degradálta az a politika, amellyel Washington eltökélten meg kívánta őrizni saját cselekvési szabadságát.”

Fedősztori

A 2003-as eseményekkel és azok megítélésével itt és most nem foglalkozunk, ám Unwin 1956-os megjegyzései magyarázatra szorulnak: ismeretes, hogy miközben a Szovjetunió Magyarországon avatkozott be 1956 őszén, brit és francia egységek (e két ország volt az USA ekkori két legközelebbi szövetségese) Egyiptomban landoltak, hogy – a kitalált fedősztori szerint – „szétválasszák” az egyiptomi és az izraeli erőket a szuezi csatorna térségében. A szétválasztás valójában álca volt, a két európai nagyhatalom a szuezi csatornát akarta elfoglalni, egy Egyiptom elleni izraeli akció nyomán. Az izraeli akciót előzetesen a francia és a brit miniszterelnökkel egyeztette Ben-Gurion, a zsidó állam vezetője.

A „szétválasztást” célzó brit-francia beavatkozás azonban rendkívül átlátszó volt, az egész világ, az USA, a Szovjetunió vezetői és persze Egyiptom első embere, Nasszer is tudta, hogy a briteknek arra a szuezi csatornára fáj a foga, amelynek ellenőrzését pár hónappal korábban adták fel, és amelyet Nasszer szintén nem sokkal korábban egyiptomi felügyelet alá vont, pontosabban államosított.

Washington felháborodott

A britek és a franciák közös akciójukról nem – vagy csak hiányosan és félreérthetően tájékoztatták Washingtont -, ami Eisenhower elnököt felháborította. Az USA ezért sem állt London és Párizs mellé, miután nem tudott az Egyiptom elleni támadásról, másrészt Eisenhower meg akarta leckéztetni saját szövetségeseit: Amerika nélkül nem képesek fellépni a nagyvilágban. (Pedig a válság kirobbanását Washington is segítette: megtagadta az amerikai befolyás alatt álló Világbank, hogy Nasszer gigantikus tervét, az asszuáni gát megépítését finanszírozza. Nasszer ekkor kezdett élénkebben érdeklődni a szovjet kapcsolatok iránt.)

AFP / Aime Touchard

Az USA ezért végül leállíttatta a brit-francia támadást, és a diplomácia győzött Szuezben, a brit és francia erőket hamarosan kivonták (Izrael viszont stratégiai pontokat szerzett meg).

Bár a szovjetek is keményen léptek fel a britekkel és a franciákkal szemben, azt Washington már nem akarta, hogy tovább erősítsék pozícióikat a Közel-Keleten. Egyiptomnak Unwin szerint 1955 óta szállítottak a szovjetek fegyvereket, ami része volt Moszkvában a Sztálin utáni világpolitikai váltásnak. Hruscsov alatt a szovjet birodalom harmadik világbeli terjeszkedésre készült, és ennek fontos része lett a szíriai, egyiptomi és más „arab szocializmusok” támogatása – erre Vladimir M. Zubok hívja fel a figyelmet A Failed Empire című könyvében (amely a Szovjetunió összeomlásáról szól).

Az USA ezért lépett fel békebíróként Egyiptomban, Szuezben, ezért állíttatta le a brit-francia inváziót, és hagyta cserben saját szövetségeseit, mert a bipoláris világrendben a Szovjetuniót tekintette fontosabbnak, és Moszkva befolyását akarta csökkenteni az arab világban. Más kérdés, és erre Unwin is rámutat, hogy az USA éppen 1956 után, London és Párizs kiszorítása után keveredett bele egyre jobban a közel-keleti politikába. Hamarosan, 1958-ban (teljesen feleslegesen) az USA fog partra szállni Bejrútban (Libanonban), és megváltozik majd az amerikai-izraeli kapcsolat is.

Moszkva kihasználta a helyzetet, de nem számolt egy fontos tényezővel

1956 tehát megváltoztatta Unwin szerint a világot: az USA megerősítette szuperhatalomként a pozícióit, és ezt tette Moszkva is. Egyiptomban végül nem avatkozott be az óvatos Hruscsov, viszont kihasználta a nyugati presztízsveszteséget Szuezben, és lecsapott a magyar forradalomra 1956-ban. A magyar felkelés és szabadságharc leverésével Moszkva azonban másfajta, inkább ideológiai jellegű stratégiai hibát követett el. A szovjet birodalmat összetartotta, de a birodalmat legitimáló ideológiát megroppantotta. Unwin szerint: „A történetekért Moszkva azzal fizetett, hogy elvesztette nyugat-európai szimpatizánsai zömét, és tekintélye a világ többi része előtt is csökkent.”

Még érdekesebb, hogy milyen választ adott az Egyesült Királyság és a Franciaország az őket ért amerikai megszégyenítésre, arra, hogy Unwin szerint „még közös fellépéssel” sem elég erősek ahhoz, hogy „vezető szerepet játsszanak” a világ színpadán, s arra, hogy Szuez után megerősödött az „Egyesült Államok egyeduralkodó szerepe” (tegyük hozzá: a nyugati világban).

Szuez után erősödött meg az európai összefogás gondolata

A brit diplomata így ír erről: „Ebből a tapasztalatból Nagy-Britannia és Franciaország eltérő tanulságokat vont le, és a tanulságok egymással ellentétes irányba tartó pályákra állította őket. Nagy-Britannia megfogadta, hogy soha nem fog szembeszállni az amerikaiak akaratával, míg Franciaország nemzettudatának megszilárdítására létrehozta saját atombombáját és vezető szerepet vitt az Európai Közösség megalkotásában.”

Unwin ennek kapcsán felidézi a francia miniszterelnök, Guy Mollet és a német kancellár, Adenauer ekkori találkozóját, és bár szerinte az erről a megbeszélésről szóló források nem teljesen hitelesek, körülbelül ez az időszak, a szuezi válság kora az, amikor a német-francia együttműködés megalapozódott, és a kontinentális európai érdekek képviseletére szövetkezett Bonn és Párizs. Egy év múlva, 1957-ben pedig – tehetjük hozzá – már alá is írták a Római Szerződést, amit a mai EU is az egyik legfontosabb előzményének, egyik alapító dokumentumának tart.

A Brexit 1956 folytatása?

Ha Unwin gondolatmenetét továbbfűzzük – mert szerinte ezek a tendenciák 2006-ban nem látszódtak érvényesülni – éppen a 2016-os Brexit – az EU-ból való brit kilépési népszavazás - tekinthető az 1956-ban elkezdődött nemzetközi trendek folytatásának, és ehhez képest Nagy-Britannia átmeneti EU-tagsága (1973 - ?) csak epizódnak tűnik e pillanatban, amikor az új londoni kormány a kilépés részleteiről folyó tárgyalásokra készül.

Szintén fontos észrevétele Unwinnek, hogy Egyiptom tekintélye hallatlanul megnőtt a harmadik világban, de ami még érdekesebb: „Izrael, amely katonai téren meglepően ütőképesnek bizonyult, (…) korábban elképzelhetetlen mértékben megerősödött”.

Mi lett Magyarországgal 1956-ban?

De hogyan látja a világpolitika szempontjából egy 1956-ban éppen meggyengült világhatalom diplomatája az akkori Budapest helyzetét? Magyarország szerinte súlyos árat fizetett azért, hogy megtanulja: „nem létezik vészkijárat a szovjet csatlósok közösségéből”. A könyvből kiderül az is, hogy az USA és a nyugati hatalmak nem akartak egy atomháborút kockáztatni a magyar felkelés támogatására. Eisenhower elnök ekkor amúgy is az újraválasztásával volt elfoglalva. Nem véletlen, hogy külügyminisztere – az 56-os Intézet honlapján olvasható tanulmányában Békés Csaba történész ezt ki is emeli – így fogalmazott Magyarországról és – a szintén forrongó – Lengyelországról 1956 őszén: „Mi nem tekintjük ezeket a nemzeteket potenciális katonai szövetségeseinknek.” Ezzel a nyilatkozattal Dulles külügyminiszter az USA részéről szabad kezet adott Moszkvának az 56-os forradalom és szabadságharc leverésére. Unwin szerint is az 56-os válság azt igazolta Moszkva számára: „érdekszférájában a saját szája-íze szerint cselekedhet”.

A szerző az OSZK – 1956-os Intézet munkatársa.