Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Rudolf Péter minisorozata - legalábbis az első epizód alapján, úgy tűnik - véget vet a silány magyar történelmi filmek sorának, és eléri a mozgóképes alkotások szentháromságát: egyszerre látványos, szórakoztató és még gondolatokat is ültet a néző fejébe. Fehér Béla virtuóz szövegei és a nagyszerűen kiválasztott színészek játéka, a látványról pedig a korhű díszlet- és jelmezarzenál, valamint a Magyarországon egyedülálló mennyiségű vizuális effekt gondoskodik.
Kétféleképpen lehet ma egy 19. században játszódó történetet tálalni: megtartva a kor mai szemmel nézve ósdi szóhasználatát és kaotikusnak ható mondatszerkesztését, vagy átültetve az általunk használt nyelv környezetébe. Ha nem akarjuk, hogy az olvasó/néző tíz perc után fájó fejjel hagyja ott a művet, célszerű az utóbbit használni. Ha viszont mégis az előbbi mellett teszi le valaki a voksát, akkor nem érdemes lejjebb adni a szintet annál, amit Fehér Béla, és az ő Kossuthkifli című regényét hatrészes minisorozattá adaptáló Rudolf Péter bravúrosan elénk rakott.
Azért kezdem a nyelvezetnél, mert ez lehet a döntő szempont a tetszik/nem tetszik kérdés ügyében. Tipikusan olyan alkotással van dolgunk, aminek az elején kompromisszumot kell kötnünk, de aztán hamar megtérül az ízes mondatok kibogarászásába belefektetett energia – azaz, ha az első 5-10 perc után megszokjuk a szokatlanul csengő szavakat, a maradék háromnegyed órában remekül fogunk szórakozni.
Bár a Kossuthkifli története javarészt 1849-ben játszódik, egy prológussal kezdünk: Vödric Demeter és Elepi Kőszál 1809-ben, a napóleoni háborúk egyetlen magyar területen zajló ütközete, a győri csata alatt találkozik először. A debreceni gazda, Elepi Kőszál itt menti meg a később cukrászmesterséget választó Vödric életét – már csak a neveket elnézve is adja magát a Rejtő Jenő-párhuzam, de kettejük párbeszédét hallgatva ez tovább erősödik:
"- Az ulánusod már a pokolban vacsorázik az elhalt rokonságával! Szelíd arca, szőke haja vót, bőrvírt borította a mellyit, de hiába, mert hátulról lecsaptam a bal karját. Erre tírdre rogyott, azt nyöszörögte, pityé, pityé!
- Az mit jelent?
- Tudja a gyalogrípa! Lenyestem a másik karját is, hogy ne tudjon imádkozni, aztán megrepesztettem a koponyáját. Szakadt, mint a hadházi dinnye!"
Történetünk rövidesen a sorozat jelenében, 1849-ben folytatódik, amikor Elepi Kőszál levelet küldet Pozsonyba, Vödric Demeter (Haumann Péter) barátjához, hogy ugyan küldjön már neki születésnapjára 15 diós és 15 mákos bejglit, mert ennek a Kossuthkifli néven elterjedt süteménynek a híre egészen Debrecenig elért. Csakhogy a levél illetéktelen kezekbe kerül – a cukrász épp rég nem látott barátjától kapott üzenetének örömhírét vitte volna lányához, Estillához (Trokán Nóra), amikor rajtakapta őt, amint egy fiút, nevezett Swappach Amádét (Lengyel Tamás), Kossuth Lajos őszinte hívét bújtatja a szobájában. Mikor a cukrász kitagadja a lányát, a távozó pár a levelet is magával viszi.
Az örök gyanakvó Amádé pedig árulást sejt a levelet elolvasva – vajon mit jelképezhet a bejgli, és miért éppen 30 darabot „rendeltek” belőle? Ennek felderítésére egyetlen módot lát: neki kell kézbesítenie a titokzatos csomagot. Estilla, és az időközben őket befogadó grófnő, Karola (Nagy-Kálózy Eszter) ráveszi a férfit, hogy vele tarthassanak, így a postakocsit vezető Batykóval (Kálloy Molnár Péter) együtt négyen vágnak neki a nagy útnak. Később egy másik kocsi is utánuk indul: a lányát máris hiányoló cukrász a fia árulása miatt felbőszült, császárpárti Swappach Ferdinánd (Reviczky Gábor) és a hintót hajtó Dalfalvi Matyiő (Kőszegi Ákos) ered a nyomukba.
A Kossuthkifli egyik legnagyobb erénye, hogy nagyon meta, azaz nagyon is tudja magáról, hogy mi akar lenni – legalább annyira hatásos és élvezhető történelmi kalandregény, mint amennyire mondjuk a Jókai-féle történelmi kalandregények paródiája. Nyelvezete egyszerre szórakoztat és figurázza ki a hasonló nyelvezetű romantikus irodalmi műveket. Vagy ugye mozgóképes viszonylatban ugyanez Várkonyira átültetve.
De amíg mondjuk a hatvanas-hetvenes években színvonalasabbnál színvonalasabb történelmi filmeket zúdított a magyar mozi- és tévéipar a közönségre, addig az utóbbi húsz évben nézhetetlen amatőrködések és kimaradt ziccerek váltották egymást ebben a műfajban. Koltay Gábor és a magyar történelem bemutatásához elengedhetetlen Franco Nero pofátlanul eszköztelen kollaborációi (Honfoglalás és Sacra Corona) mellé kaptunk egy majd’ 2 milliárd forintos dögunalmat (A Hídember), egy jó ötletnek tűnő, de bénán megvalósított hét vezér-paródiát (Magyar vándor) és egy látványos, de üres és műanyag ’56-os filmet (Szabadság, szerelem).
Talán a fent sorolt filmek miatt is beleuntunk a nagy történelmi személyek patetikus történeteibe, és kellett már egy másfajta megközelítése a múltunknak. „Sokkal jobban izgatnak a kor mindennapjai” – mondta Rudolf Péter a hvg.hu-nak adott interjúban, és ez az, amiért működik a Kossuthkifli, amiben csak elvétve találkozunk egy-egy reformkori celebbel, akkor is csak jelzésképpen, hogy nem egy teljesen kitalált világban járunk. Az első epizódban például Kossuth Lajos tűnik fel egy pár másodpercre, de őt is csak a bonyodalmat gerjesztő levél írása közben lévő Elepi Kőszál házának ablakán keresztül látjuk.
A történelmi minisorozat jellegéből fakadóan felrémlik néhány olyan külföldi darab, ami vizualitásában hatással lehetett a bevallottan sorozatfüggő Rudolf Péterre – ezek közül a leginkább egyértelmű a rendező által is említett A Hatfield-McCoy viszály, ami szintén a 19. században játszódik, szintén ide-oda lovaglós, szintén rengeteg karaktert vonultat fel és közben magvas gondolatokat is villogtat. Hazánkban egyáltalán nem elterjedt ez a két kézen megszámolható epizódot felölelő történetmesélés, de Rudolf nem titkolt célja, hogy a Kossuthkiflivel felkeltse a magyar filmesek alkotói kedvét a kisképernyőre vonatkozóan.
Ha valami, akkor ez tényleg meghozhatja ezt a kedvet, ugyanis a Kossuthkiflin végre látszik, hova is mentek el azok a milliók. A korhű helyszínek, díszletek, sminkek és jelmezek mellett a Fehér Béla-regény misztikus, természetfeletti vonala is megjelenik, olyan vizuális effektek és látványbeli megoldások keretében, amik alapján azon sem csodálkoznánk, ha a Duna helyett a BBC logója lenne a sarokban.
De ha már csak annyit elér a sorozat, hogy – a vasárnapi műsorban egyébként pont a Kossuthkifli első része után játszott – A Hídember helyett ezt tűzi ünnepi műsorára a köztévé a következő években, akkor már megérte.
