Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Nemzeti színpadán kívül márciusban a mozivásznon és a tévéképernyőkön is újra felbukkan Reviczky Gábor, aki szerint a Liza, a rókatündér és a Kossuthkifli várható sikerének is a nagyon jól megírt fogatókönyv a titka. A színész szerint a Nemzeti igazgatóváltásánál felülről gerjesztették a feszültséget, és a társulaton belül egy rossz szó sem hangzott el Alföldiről. A nemzetis darabok ellentmondó hazai és külföldi fogadtatását nem érti, de ebben, úgy véli, a hazai rendezők és a kritikusok is ludasak. Interjúnk Reviczky Gáborral, aki reményei szerint nyáron újra komoly főszerepet alakít majd egy filmben.
hvg.hu: Legutóbb a Liza, a rókatündérben láthattuk filmen. Egyelőre a film elég jól szerepel a mozikban, lehet belőle nagy közönségsiker?
Reviczky Gábor: Szerintem igen. Már a forgatókönyv fantasztikus volt első olvasásra. Olyan iszonyatosan morbid humora volt, hogy az első nagy poénon percekig nevettem. Körülbelül a huszonhatodik oldalnál viszont azt éreztem, hogy nagyon veszélyes lehet ez a humor ilyen mennyiségben. Féltettem a rendezőt, meg tudja-e majd azt oldani, hogy ne haljanak el, ne merüljenek ki a poénok. És most, a végeredményt látva, úgy érzem sikerült neki.
Miután kiváló volt az írás, nekünk, színészeknek nem volt más dolgunk, minthogy halálkomolyan játsszuk el a szerepünket a filmben. Ugyanis a poénok csak akkor ülnek, ha a színészek hitelesen játszanak, és nem akarnak se többet se kevesebbet nyújtani a leírtaknál.
hvg.hu: Ez lehet akkor minden jó komédia titka? A jól megírt, minden részletre kiterjedő forgatókönyv?
R.G.: ’42-ig a magyar filmgyártás ezen az elven alapult. A jól megírt vígjátékokon. A színészek is akkor veszik fel a különböző álarcaikat, ha rossz az írás. Bevett megoldásokat keresnek, mert a színész nem akar bukni. Ezt hívják általában ripacskodásnak, holott valójában a színész ilyenkor menekül a bukás elől, ezért használja az eszközeit.
A II. világháború idején sajnos kihalt ez a mentalitású magyar író-nemzedék. Ne felejtsük el, a dramaturgiát Molnár Ferenctől tanulta Arthur Miller vagy Tennesse Williams is, ebből is látszik, nagyon meghatározó komédia-hagyományaink voltak. Például az első még nem musical, és már nem operett darab, amit a Broadwayen is bemutattak Molnár Ferenc Lilioma volt. Tulajdonképpen ebből nőtte ki magát a musical műfaja később.
hvg.hu: Egy alkalommal említette, hogy az a rendezői szemlélet is eltűnt, hogy a színészhez választanak szerepet.
R.G.: Ez ma már nagyon ritkán történik meg, de ennek a szemléletnek köszönhetően emelkedhetett fel például Kabos Gyula. Ő olyan humort képviselt, amire bátran lehetett szerepeket írni. Így született a Hyppolit Schneider ura.
Ez a szemlélet aztán még az ötvenes években volt tetten érhető nyomokban, például a Körhintában. Nem tudom pontosan hogyan történt kronológiailag, de az biztos, hogy Fábri Zoltán rendező előbb megismerte Törőcsik Marit, az ő tehetségét, és csak később nyúlt a Körhintához. De egy Indul a bakterházat sem dolgozhat fel valaki addig, amíg nem találta meg a megfelelő Bendegúzt.
hvg.hu: Térjünk át a Kossuthkifli tévésorozatra, ami március 15-én debütál az M1-en, többek között az ön szereplésével. Hogyan került ebbe a történetbe?
R.G.: Nekem nagyon nagy meglepetés volt a Kossuthkifli forgatókönyve. Fehér Béla hihetetlen filmes látásmóddal írta meg a jeleneteket. Szerintem ő egy született filmíró.
Én úgy tudom, amikor Rudolf Péter kezébe került a könyv, azonnal elkezdett harcolni azért, hogy ebből film születhessen. Főleg úgy, hogy tudta, ezt az alapanyagot csak nagyon komoly ráfordítással lehet filmen megvalósítani. Végül szerintem ő maga is meglepődött, amikor megkapta a támogatást ehhez a nagy volumenű produkcióhoz.
Péter iszonyatos energiát fektetett az egészbe, nem is tudom honnan volt ennyi ereje végigvinni ezt. Naponta 18-19 órákat forgattunk, iszonyatos tempóban dolgoztunk, de mindannyian nagyon akartuk ezt a tévésorozatot.
A Kossuthkifli ráadásul a szokásostól eléggé eltérő történelmi képet fest az 1848-as szabadságharc időszakáról, nagyon egyedi íze, nyelvezete, hangulata van. Nagyszerű figurák jelennek meg a történetben, például az a karakter, aki ősmagyarul beszél, és alig lehet érteni, mit mond. Én tényleg el tudtam hinni, hogy ilyen lehetett akkor Magyarország.
Ami ugyancsak örömteli, hogy a Kossuthkifli ügyesen kikerüli a véleményformálást az 1848-as történésekről. Nekem amúgy is örök vesszőparipám a történelemszemléletek különbözősége, hiszen nincs egyetlen igazság, mindenki másként emlékezik vissza ugyanarra a történetre. Az 1848-as szabadságharcot is lehet sokféleképp értelmezni, de szerintem a Kossuthkifli rátapintott valamire, ami elég közel állhat az igazsághoz.
De hogy egy másik példát említsek, most a Nemzetiben játsszuk az Isten ostora című darabot, amiben szemtanúk emlékeznek vissza Attilára, és szinte nincs két ugyanolyan leírás a hunok királyáról. Valószínűleg minden szemtanú annyira sokkos állapotba került a találkozástól, hogy később a saját íze szerint írta le az uralkodót.
hvg.hu: Fontosnak tartja, hogy ilyen típusú, nem ítélkező történelmi filmek is készüljenek?
R.G.: Pont az ilyen típusú történelmi alkotásokra lenne szükség. Ne az legyen, hogy a jobb vagy a baloldal készít egy filmet arról, hogyan lát egy adott történelmi korszakot.
hvg.hu: Akkor a Kossuthkifli lehet a közös nevező?
R.G.: Abszolút így gondolom.
hvg.hu: Az igazgatóváltáskor érkezett a Nemzetibe, Vidnyánszky Attila hívására. Jogosnak tartotta azt a felhajtást, ami akkor az igazgatóváltást övözte?
R.G.: Ez egy felülről gerjesztett hisztéria volt. Én tanúsíthatom, hogy Vidnyánszky Attila soha egy rossz szót nem szólt Alföldi Róbertre. Sőt, tegnap is barátsággal beszélt róla a társulati ülésen.
Szerintem itt csak az lehetett sérelem, hogy a Robi elkezdett egy irányvonalat a Nemzetivel, és amikor igazán befutott, amikor sokan jártak a nemzetis előadásokra, épp akkor járt le a mandátuma.
Természetesnek tartom, hogy amikor egy párt kormányra kerül, akkor ők döntenek arról, ki legyen a Nemzeti igazgatója. Pályáztatni természetesen lehet, de a döntés mégiscsak kormányfüggő. És ne felejtsük el, a 2007-es pályázatnál is voltak visszásságok, hiszen kiderült, hogy az Alföldi mellett pályázó Balikó Tamás pályázatából több oldal is eltűnt.
Én azt látom, ezeknek a feszültségeknek nincs helye a színházakban. A politikai vitákat egy szűk kör szítja mesterségesen. Azt gondolom, magába kellene szállnia annak, aki ebben a vitában képes volt leírni „hogy mi a kur*aanyátok nem volt nemzeti a Nemzetiben?” Azt hiszem nagy a baj, ha a színházkritika arra a szintre süllyed, hogy csak a politika szemüvegén keresztül, a szószékről bírál.
hvg.hu: És mit gondol, a fiatalabb generáció nem hagyta maga mögött ezt a szekértábor-gondolkodást?
R.G.: Én úgy látom, még nem. De mondok inkább egy példát arra, mennyire más a recepciója egy-egy darabnak itthon és külföldön. Itthon fanyalgó kritikák fogadták a világhírű román rendező, Silviu Purcarete rendezését, az Ahogy tetsziket. Volt, akinek egyáltalán nem tetszett. Meghívták ezt a darabot a krajovai Shakespeare-fesztiválra, és ott azonnal szűnni nem akaró, álló tapsot kapott a darab. Mi színészek is meglepődtünk a reakción. Egy magyar Nemzeti Színház előadása ekkora tapsot kap a román közönségtől Romániában? Hogy is van ez? – gondoltuk ott a színpadon.
Vagy említhetném Gombrowicz Operettjét, amit a nézők sem igazán szerettek itthon, kimondhatjuk, nálunk megbukott az előadás. Azt a darabot a Gombrowicz fesztiválra hívták meg Lengyelországba, és elvittük vele a nagydíjat.
Szóval akkor ki hibázik, és ki téved ebben a történetben? Megkockáztatom, ebben a helyzetben a magyar rendezőknek is felelősségük van, mert ezek szerint nem neveltek fel egy olyan közönséget, amely értené ezt a típusú színházat. Vagyis nincs olyan modern szinten a magyar színjátszás, mint a környező országokban. Nem a nézőket akarom sértegetni, de mással nem tudom magyarázni azt, hogy ennyire másképp fogadnak egy–egy darabot itthon és külföldön.
hvg.hu : A MITEM (Madách Nemzetközi Színházi Találkozó) például jó kezdeményezés a helyzet javítására?
R.G.: Igen, és az is fontos, hogy a MITEM miatt hazánkba látogató világhírű rendezők ilyenkor azt is lássák, hogy nálunk, a Nemzetiben milyen munka folyik, milyen típusú színházat csinálunk. Így könnyebb őket vendégrendezőnek elcsábítani. Ne baráti alapon jöjjenek rendezni, hanem szakmailag tekintsék kihívásnak az itteni munkát.
hvg.hu: Azt nem bánja, hogy önt főleg karakterszínészként tartják számon?
R.G.: Erre engem előre figyelmeztetettek. Ascher Tamás mondta, amikor eljöttem Kaposvárról, hogyha én a Vígszínházba szerződök, akkor olyan színész lesz belőlem, mint Bárdy Györgyből. Végül ez nem egészen így lett, de kétségtelen, hogy egy időben féltek rám osztani a komoly szerepeket, féltek, hogy rossz irányba viszem őket.
Persze adtam okot erre a félelemre, hiszen az Ajtay-díjamat (legjobb alakítás díja a Vígszínházban) egy olyan kis mellékszerepnek köszönhetem, amiben egyáltalán nem kellett volna kitűnnöm. Ez a darab a Spiró György által írt Svejk volt, és én Katz tábori lelkészt alakítottam, akinek a szerep szerint titkolnia kellett volna az alkoholizmusát. Én azonban egy makonyarészeg Katzot vittem a színpadra, mert annyira kevés jelenetem volt, hogy nem volt értelme a titkolózásnak.
Spiró aztán homlokon csókolt a premier után, azt mondta, nem gondolta volna, hogy ebből a szerepből ezt is ki lehet hozni.
hvg.hu: Van esély arra, hogy kap még komolyabb főszerepet akár filmben, akár színpadon?
R.G.: Én nagyon remélem, hogy már a nyáron játszhatok egy ilyen típusú szerepet. Ez az Aranysárkány filmes feldolgozása lenne, Paczolay Béla rendezésében, amelyben én Novák tanár urat alakítanám. Még egy gyártási jóváhagyásra vár a produkció, de ha megvalósul, akkor Miskolcon forgatunk majd.
hvg.hu: Van-e még álomszerepe, amit mindenképp eljátszana?
R.G.: Sohasem volt szerepálmom. Azért nem, mert attól tartok, hogyha össze is jönne egy ilyen nagy szerep, összekerülnék egy rossz rendezővel, és a darab csúnyán megbukna. Úgyhogy nincsenek ilyen vágyálmaim.
hvg.hu: Dédelget rendezői ambíciókat?
R.G.: Nem, sohasem akartam rendezni. Hívtak a Színművészetire is tanítani, de azt elutasítottam, mert úgy gondolom bennem nincsenek meg azok a pszichológiai képességek, amik ehhez a szakmához, a színészek szinte szavak nélküli vezetéséhez kellenek. Én nem szeretem azt a fajta rendezést, ahol a rendező elmondja, hogy mit akar a színészétől. A színészt nem utasítani, hanem terelni kell a kívánt teljesítmény felé, és itt komoly emberismeretre, fantáziára, pszichológiai érzékre van szükség.
Hozzá kell tennem, ezt nagyon kevesen csinálják a rendezők közül. Ebből az aspektusból nézve, akár rendezhetnék is (nevet). De ha lenne rá lehetőségem, akkor én mindenképp Molnár Ferenc művet rendeznék. Azért, mert Molnár utasításai annyira részletesek, pontosak, hogy ott csak az utasításokat kell követni.
hvg.hu: Nemrég egy fiatal színész, Kovács Lehel nyilatkozta azt, hogy a baráti társaságában kinevetik, amikor kiderül, mennyit keres. Ön szerint mennyire megbecsült szakma most a színészet Magyarországon?
R.G.: Nem irigylem egyáltalán a mai fiatal színészeket. Kevesebb tévéfilm készül, és nálunk egy sorozatszerep sem jelent kiugrási lehetőséget. Míg máshol egy tehetséges színészre egy jó sorozat-alakítás után figyelnek fel, addig nálunk egy széria-szereppel örökre leírhatja magát valaki. Azt mondják rá, "őt már láttuk tévében, nem kell".
Ráadásul a legjobb mellékes kereseti lehetőség, a szinkronszínészkedés is pang. Egyre kevesebb a szinkronmunka, és ezért mindegyik stúdió aláígér árban a másiknak. Most oda jutottunk, hogy sehol a világon nem szinkronizálnak olyan olcsón, mint nálunk.
