Idén februárban volt 80 éves. Pontosan 50 éve fest. A hatvanas és hetvenes évek minimál, koncept, performansz, happening, fluxus, land art és egyéb vonulatai meg sem érintették. Tengert, gyertyát, portrékat, felhőket, absztrakt képeket festett továbbra is. Nincs speciális témája, nincs stílusa, nincs profilja, nincs rendszere. De a festészetnek sincs olyan területe, amelyet érintetlenül hagyott volna. Fiatal festők egész generációi átkozzák a nevét, mert bárhová nyúlnak – Richter már járt ott.

Ám ők az egyetlenek, akiknél nincs sikere. Évek óta nem kapott negatív kritikát; a nyugati világ művészettörténészei Benjamin H. Buchlohtól (Harvard) Robert Storrig (Yale) egymással versenyeznek, hogy ki tudja a legdicsőítőbb himnuszt zengeni róla, az aukciósházak egyik rekordját jelentik a másik után. Az Artnet szerint 2010-ben összforgalma 76,9 millió amerikai dollárt tett ki – ez több, mint amit bármely más élő művész valaha is elért. (Összehasonlításképpen ugyanabban az évben Jeff Koons 41,8 millió dollár, Damien Hirst pedig 18,8 millió dollár forgalmat tudhatott magáénak.) A művésznek személy szerint már régen nincs befolyása az árakra, amelyek 1990-től kezdtek önállósulni, a Richter által „abszurdnak” titulált árrobbanás pedig nagyjából a 2000-es évek eredménye. Legdrágább képei épp azok a gyertya-motívumok lettek, amelyekből 27 létezik, és amelyek – amikor Max Hetzler 30 éve először mutatta be őket – 15 ezer német márkáért sem kellettek senkinek. A vernisszázsra anno tizenöten mentek el.

A Neue Nationalgalerie nyilvános megnyitójára (amelyen csak meghívóval lehetett részt venni) „érzésre” 15 ezren szerettek volna bejutni, bármilyen hosszú sort is végigállva. A sajtótájékoztatón olyan tömegben volt jelen minden hírügynökség, televízió, nyomtatott és egyéb média, mint hasonló rendezvényeken még soha. Az egyik német közszolgálati tévécsatorna híradójának fő anyagai között szerepelt a kiállítás és a születésnap. A tárlatot négy hét alatt több mint 100 ezren látták – órákon át álltak sorba a metsző februári szélben.

Gagosian Gallery - Gerhard Richter, 2012

Lehet még egy ilyen közegben (vagy épp annak ellenére) dolgozni? A berlini bemutató felütése azt mutatja, lehet: két, majdnem teljesen fehér kép 2009-ből, illetve a 2011-es Strip-sorozat a Tate Modern, a Centre Pompidou, a Neue Nationalgalerie, a Metro Group és a Veolia nevű cég közös erőfeszítésével, a művésszel szoros együttműködésben létrejött kiállítás kiindulópontja. A Mies van der Rohe-épület üvegfalaival párhuzamosan frízként installált 2007-es munkát (4900 szín címmel) pedig először mutatták be ebben a formában.

A kétéves előkészítési fázis eredményeként Berlinben 130 képen és 5 szobron keresztülverekedve magát a német „Bildungsbürger” valóban átfogó képet kap hazája legfontosabb művészének minden alkotói fázisáról. Az életmű 3400 műből áll, egy új Catalogue raisonné első kötete most jelent meg. Ebben Richter első műve a kiállításon is látható 1962-es Asztal. Ez azt jelenti, hogy a Drezdában született és az ottani akadémián falfestészet szakon mestertanítványként végzett, majd az NDK-ban állami megbízásokat teljesítő festő – aki 1961-ben, 29 évesen emigrált az NSZK-ba – a drezdai Hygienemuseumnak vagy az akadémia menzájának falfestményeit és számos egyéb, megbízásra készült munkáját (Munkásharc), valamint az Önarcképet nem tekinti az oeuvre részének.

A német és a nemzetközi sajtó által már émelyítő dicshimnuszokban részesített Panoráma című kiállítást a kurátorok (a Nationalgalerie igazgatója, Udo Kittelmann és Dorothee Brill) szigorú kronológiában rendezték el, hogy láthatóvá váljon a figuratív, a fotórealizmushoz köthető sorozatok és az absztrakt képek egyidejűsége. Ez az akadémikus, unalmas elrendezés homogenizál, semlegesít, megtöri a hatást: az erős munkák elgyengülnek, kicserélhetőnek tűnnek, a nyomasztóan egyhangú absztrakt képek pedig dominálnak. Mindent felvonultattak itt, amire a világhír alapoz: Rudi bácsi, Marianne néni, Betty és Ema a családi fotóalbumból, felhők, virágok, tengerképek, bombázók, hegyek, szürke képek, a World Trade Center 2001. szeptember 11-én. A RAF-ciklus 1988-ból pedig a XIX. századi német történelmi festészet összefüggésébe került az Alte Nationalgalerie-ben.

A képek maguk úgy kérdeznek, hogy ne kelljen válaszolni, úgy kritizálnak, hogy ne bántsanak meg senkit, részvétlenek, szépek, banálisak, semlegesek. Sehol egy él, sehol a mélység. Richter minden kijelentése megdermedt, mint gesztusai az absztrakt képeken. Felfeslése mindig ugyanannak, jéghidegen – a legjobb pillanataiban. A festő egy interjúban a digitális technikával előállított Strip-sorozattal kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy perfekcionizmusától őt magát is kirázza a hideg – ami lehet, hogy a vérnyomáscsökkentő gyógyszereknek is köszönhető, mert tényleg fázik a képei előtt. A Neue Nationalgalerie azonban megtelt. A ruhatár megtelt. A kabátot azonban biztonsági okokból nem lehet levenni, úgyhogy a nézőknek nem marad más hátra, mint követni a teremőr javaslatát: izzadni. Richterért. (Gerhard Richter: Panorama. Megtekinthető május 13-ig. Katalógus 304 oldal, 24,5×29 cm, 305 színes és 30 fekete-fehér ábrával, 29 euró.)

Krasznahorkai Kata