Fekete Gyula Excelsior! című operájának hátteréről, a márciusi bemutató részleteiről beszélt a Gramofon folyóiratnak.

- Előző operáját (A megmentett város, Eörsi István szövegére) az ezredfordulós pályázatra írta, új műve, az Excelsior! komponálására Zimányi Zsófia, a Budapesti Fesztiválközpont vezetője kérte föl.  Az alkalom megtisztelő, de módfelett nehéz: Liszt Ferenc születésének kétszázadik évfordulója.

Fekete Gyula: Liszt nem pusztán ürügy, személyéhez és életművéhez természetesen kapcsolódnom kell – ez nem volt kérdés. De mi módon? Mennyire távolodjam el az ő muzsikájától? Végül azt a megoldást választottam, hogy Lisztre jellemző harmóniakapcsolatokat használok. Az operában nagyon kevés a nyilvánvaló idézet, ezek is épp csak átsuhannak, de tagadhatatlan, hogy Liszt harmóniavilágából és dallaminvenciójából építkezem. És mivel Wagner a darab egyik szereplője, az ő zenéje ugyanilyen módon bevillan.

- A laikus számára fölismerhetően?

F. Gy.: Aki elég jól ismeri Liszt zenekari darabjait vagy a h-moll szonátát, illetve A nibelung gyűrűjét, netán Bellini Normáját, annak valószínűleg ismerősek lesznek motívumok, hangulatok, pillanatok.

Fekete Gyula

Polónyi István

- A beharangozókban az áll: opera egy felvonásban.

F. Gy.: Most – a partitúra alapján – kilencven perc terjedelmű a darab. Van egy hely, ahol fájdalom nélkül „elvágható”, mert a jelenetek lehetőséget adnak rá. Ha a próbák során úgy alakul, lehet, hogy két felvonásban fogjuk játszani.

- Hogyan épül föl az opera?

F. Gy.: Vannak zárt számok, áriák, duettek, tercett és kvartett, valamint recitativók. Liszt és Wagner szerepeinél – mivel két zeneszerzőről van szó – a zenei anyag, a harmóniai megjelenés az ő zenéjükre utal. A többi karakter az adott személyiségnek megfelelő zenét kap, de a XIX. század nyelvéhez képest senkinél sem idegen a hangzó jellemzés. Kórust nem foglalkoztatok, nyolc énekes és egy prózai szereplő játssza az Excelsiort! A zenekar mérete nem nagy, el kell férni a Thália Színház árkában, negyven fő alatt kell maradnunk.

- Lisztet egy prózai színész, Fodor Tamás és egy tenor, Fekete Attila) alakítja. Miért?

F. Gy.: Első megközelítésre furcsának találtam a helyzetet: bejön Liszt, és énekel. Miért énekelne, hiszen Liszt Ferenc nem énekelt. És arra is gondoltam, komplexebbé tehetem, más dimenzióba is helyezhetem azáltal az alakját, ha prózai figurában is létezik. Fodor Tamás az idős Liszt lesz, ő értelmezi azt a szituációt, amit éppen látunk. Már eltávolodva az 1860-as évektől, kívülállóként kommentálja a helyzetet.

- Említette, hogy az opera harmóniavilága  kapcsolódik a XIX. század zenéjéhez. Nem anakronizmus ez a XXI. században?

F. Gy.: Mindenképpen az lenne – más esetben. Liszt a XIX. század egyik nagy újítója volt, a zenei nyelv forradalmasítója több műformában is. Próbáltam több modern zenei nyelvet, technikát is, de az eredményt látva mindig arra jutottam, hogy szegény Liszt, ennél jobbat érdemel! Nem méltóak talmi kortárs próbálkozások Liszt zenéjének nagyszerűségéhez, kispályás marad minden Liszt műveihez, igazságához képest. Szerintem kérdéses, hogy mely XXI. századi „naprakész” technika lenne az, amellyel jól hozzá lehetne nyúlni ehhez a témához. Manapság különben is igen komplex a zenei nyelv. Nem hiszem, hogy rá tudnék mutatni arra, melyik az a leghaladóbb, legavantgárdabb eszköz, nyelv, forma, ami ma megkerülhetetlenül aktuális lehetne. A másik érvem, hogy a kortárs operában, mint tartalmilag egzakt fogalomban, nem hiszek.

Sajnos, a közönség, ha ma meghallja a kifejezést: kortárs zene, futva menekül. Elszúrtuk, valami furcsa idegenkedés tapad most a kortárs szóhoz, amit ezért nem szeretek használni. Az Excelsior! opera. Opera, olyan zenei nyelven, ami – úgy hiszem – kommunikálhat azzal a közönséggel, amely nem a „kortárs” művészet iránt elkötelezettek szűk rétege. Zimányi Zsófia egyébként világossá tette számomra, hogy a darabot a fesztiválpublikum számára rendeli. Ha „avantgárd” alkotást szerettek volna, biztosan nem engem kérnek föl. Azért juthattam eszükbe, mert eddigi operáim, A megmentett város vagy a Római láz világa talán nem áll távol mostani elképzelésüktől.

Az interjú teljes szövege a Gramofon tavaszi számában olvasható.